HTML

Fin(n)tor

Jelenleg Helsinkiben élő, közepesen grafomán magyar elfogult észrevételei a mai Finnországról. Közélet, társadalom, gazdaság, tömegsport - és ami majd még eszembe jut...

Friss topikok

  • Judit Kecskésné Varga: A finnek is szeretnek minket meg az észtek is! Örök rejtély számomra, hogy bár az iskolában tanulj... (2016.05.03. 16:50) A finnek tényleg szeretik a magyarokat
  • geegee: Elég balf@sz ez a blogsablon, hogy nem jelzi a posztírás évét...Idén persze biztos nem született, ... (2015.05.13. 16:43) 37 nemzeti park egy épületben
  • geegee: Bróhaha, hát ja, ennél nagyobb röhely, mint ez az egyenlítő gól, nem nagyon van azóta se... :-))))... (2015.05.13. 16:37) A finnek egyetlen szomorú emléke a magyarokról
  • Fren: Magyarországon 1997 óta fut az ún. SÉTA program (Sajtó és Tanulás) a Pannon Lapok Társasága megyei... (2014.06.28. 16:49) Újságolvasás az iskolapadban
  • Lap Top: Egyébként már Budapesten is több olyan is van mint a Garmada, hadd reklámozzam itt egy kicsit: ww... (2014.03.20. 08:27) Eladóként a bolhapiacon

Címkék

Szégyen, de két és fél éve, amikor (egy időre) Finnországba költöztem, meglehetősen egyhangúnak, egyformának láttam a finn erdőt: fenyők és nyírfák, sziklák és mocsár mindenütt. Ma már persze tudom, vak voltam, hogy nem fedeztem fel rögtön a természet rendkívüli sokoldalúságát, ami itt is megnyilvánul. Mentségemre mondva, azóta megtanultam különbséget tenni a fenyőfajták között (a nyírfajták között még nem megy, de elméletben legalább már tudom, hogy azokból is többféle létezik) és megtanultam felfedezni a finn tájak közti különbségeket is.

Utóbbiban sokat segít a Haltia nevű, nemrég megnyitott múzeum, ahol a 37 finn nemzeti parkot mutatják be, modern technikai eszközök segítéségével. Már maga a létesítmény megjelenése is a természetre próbálja irányítani a figyelmünket: az épület (erősen stilizált) kacsa alakú, a kacsa "fejéből" szép kilátás nyílik a szomszédos tóra. Belül minden burkolat fából készült, sőt, még a falak is - az viszont meglepő, hogy utóbbiak osztrák fenyőből (ennek oka, hogy egy különleges technikával tömörített és tűzállóvá tett fenyőről van szó, e technika még csak most kezd elterjedni Finnországban).

A stilizált kacsa belsejében fényképek, videók és kitömött állatok segítségével ismerhetjük meg a 37 nemzeti parkot. Legbelül található a 3 méter magas kacsatojás, amelynek közepét egy mély értelmű műalkotás díszíti: két énekes hattyú sakkozik. Az énekes hattyú a finnek nemzeti madara, a sakktáblán pedig bábuk helyett a DNS alkotórészeinek kezdőbetűi láthatóak, időnként egyes mezők világítanak. Jellegzetes finn művészeti alkotás: nagy szerepet kap benne a természet és a technika, elgondolkoztat, de nincs benne semmi díszítés, semmi cifraság, biztos lesznek olyanok is, akik szerint semmi szépség...

hattyúk.jpg

A sakkozó hattyúk. A háttérben hattyúkat bemutató természetfilmek futnak (saját fotó)

Az énekes hattyú egyébként csak egy a sok finn nemzeti élőlény közül. Van ugyanis nemzeti hal (a sügér), nemzeti lófajta (a finn ló), nemzeti kutyafajta (a finn spicc), nemzeti rovar (a hétpettyes katicabogár), nemzeti virág (a gyöngyvirág), nemzeti fa (a közönséges nyír), sőt, nemzeti állat is (a medve - ezek szerint a hal, a kutya, a ló, a rovar és a madár nem állat, de ebbe most ne menjünk bele). Ezeket általában szavazásokon választották meg nemzeti szimbólumnak, akárcsak a nemzeti kőfajtát (a gránitot), a nemzeti írót (Aleksis Kivit) vagy a nemzeti hangszert (a kantelét). Nem tudom, van-e még egy nép, amelynek ilyen sok területen meglenne a maga saját nemzeti szimbóluma (a nemzeti eposzról, a Kalevaláról nem is beszélve).

 

1 komment

A finn demokrácia talán legjobb intézménye a választási gép. Ez valójában egy hatalmas adatbázis, amelyben politikai jellegű kérdésekre adott válaszok alapján az egyszerű választópolgár néhány perces munkával könnyen megtalálja azt a jelöltet, akinek véleménye legközelebb áll az övéhez - akire tehát leginkább érdemes szavaznia. Lássuk röviden, hogyan is működik ez a gyakorlatban!

Tegyük fel, hogy tanácstalan választó vagyok, akinek van véleménye politikai kérdésekről, szeretne is szavazni, de nem tudja, kire lenne érdemes. Semmi más teendő nincs, mint elindítani egy választási gépet (itt az Yle köztévé által készített gép, itt a Helsingin Sanomat napilapé, itt az MTV kereskedelmi tévécsatornáé, itt pedig egy olyan, amelyet az internethasználók közössége állított össze) és válaszolni az ott megjelenő kérdésekre. E kérdések azt térképezik fel (persze névtelenül), hogy milyen is az én politikai nézetrendszerem. Ezt már 20-30, jól megfogalmazott kérdés révén, pár perc alatt elég részletesen meg lehet határozni. A gép pedig ennek alapján villámgyorsan kiválasztja, kik azok a jelöltek, akik leginkább hozzám hasonló módon gondolkoznak. Azt természetesen már én döntöm el, hogy a szavazófülkében egy ilyen jelölt neve mellé akarom-e behúzni az ikszet, vagy nem.

ehdokkaat.jpg

Az egyik finn párt európai parlamenti képviselőjelöltjei. Személyre szavaznak, nem pártra.

Most éppen európai parlamenti választások jönnek, a mostani választási gépek tehát ehhez adnak útmutatást. Az előbb általam is használt egyik gép például olyan kérdéseket tett fel, hogy egyetértek-e a következő állításokkal: egységes minimálbért kellene meghatározni az EU-ban; a bankokat soha többé nem szabad az adófizetők pénzéből megmenteni; az EU-ból jövő munkavállalók elveszik a finnek állásait; az illegális bevándorlást leginkább a legális bevándorlás lehetőségeinek szélesítésével lehet megfékezni; az üzleti élet hangja túl erős az EU-ban; Ukrajna előtt meg kellene nyitni az EU-tagsághoz vezető utat; stb, stb.

A gépek természetesen azért működnek, mert üzemeltetői előzetesen megkeresték az európai parlamenti képviselőjelölteket is és velük is kitöltették a kérdőívet. A képviselőjelöltek zöme pedig válaszolt is, hiszen nekik is jól felfogott érdekük, hogy benne szerepeljenek a rendszerben. Tudható ugyanis, hogy sok bizonytalan szavazó valóban a gépek segítségével próbál eligazodni a jelöltek között.

A rendszernek rengeteg előnye van, miközben hátrányát nem nagyon látom. A választási gépek segítségével könnyen, gyorsan és anyagi ráfordítás nélkül lehet összehasonlítani a képviselőjelölteket. Rákényszeríti a politikusokat arra, hogy ne arról beszéljenek, amiről ők akarnak, hanem kénytelenek legyenek állást foglalni egy sor racionális kérdésben. Véleményük ellenőrizhető, akár évekkel később is visszakereshető, így a megválasztott képviselőket szembesíteni lehet véleményük esetleges változásával. A politikai vitákat konkrét és racionális témák irányába terelik a gépek, olyan terepre, ahol nem lehet üres handabandázásból megélni.

A választási gépeket állítólag nem a finnek találták ki, hanem amerikai "importtermék", de tény, hogy a finnekhez nagyon jól passzol, mind a választási rendszerük, mind a mentalitásuk szempontjából. A finn választási rendszerben ugyanis nyílt listák vannak: egy személyre lehet szavazni a pártlistákon belül, tehát ha egy párt pl. egy mandátumot nyer el, az nem automatikusan a listavezetőé lesz, mint a magyar rendszerben, hanem azé, aki a párt képviselőjelöltjei közül a legtöbb szavazatot kapja. A jelöltek összehasonlításához, illetve a kérdések megválaszolásához szükséges csendes elmélyedés és morfondírozás pedig nagyon jól passzol a finnek "nemzeti karakteréhez" (ha lehet ilyenről beszélni egyáltalán).

A dolog működőképességéhez persze az is kell, hogy a jelöltek többsége hiteles, szavatartó ember legyen, aki nem mond minden kérdésben mindig mást, attól függően, hogy éppen kihez beszél. Úgy látom, a finn politikusok elég nagy része ilyen.

És még egy fontos feltétel: a jelölteknek is bízniuk kell a gépek működtetőiben, hogy nem torzítják el az adatokat, nem javasolják például egyik-másik párt jelöltjeit jobban, a többi párt jelöltjeinek kárára. A jelek szerint itt ez is működik.

Könnyű persze azt mondani, hogy egy választási gép Magyarországon biztosan nem működne... Nem szeretem az ilyen kishitűséget. Jó lenne, ha valaki mégis megpróbálna egyet összeállítani.

Szólj hozzá!

Hét végi tengerparti családi sétánkon megállított egy idősebb finn férfi, és arról érdeklődött, hogy milyen nyelven beszélünk egymás között. Nyilván előre tudta, hogy mit fogok válaszolni, mert azonnal elkezdte sorolni Magyarországgal kapcsolatos ismereteit: Zsivótszky Gyula (a kalapácsvető), Németh Miklós (a gerelyhajító), Budapest, Siófok, stb, sőt, még azt is ismerte magyarul, hogy "az a szép, akinek a szeme kék" (Egyébként nem beszélt magyarul). Csak azt nem tudta pontosan fejből, hogy akkor most Magyarországnak 10,1 millió lakosa van-e, vagy csak 9,9 millió, de ugye elárulom neki?

Nem írnám le ezt a banális történetet, ha nem ismétlődne gyakran és nem mutatná a finnek magyarok iránti érdeklődését. A hét elején az autó vizsgáztatására várakozva traktált a szerelő az egri élményeivel. A múltkor az uszoda öltözőjében jött oda egy vadidegen, hogy ő tudja ám, hogy magyarul beszélünk, mert igaz, hogy egy kukkot sem ért belőle, de azt a szót ismeri, hogy söröző (érdekes, ezt rengeteg finn tudja magyarul), meg azt is, hogy atombomba (hogy ezt honnan tanulta?) és ismeri a Pál utcai fiúk című könyvet (aminek egyébként két éve jelent meg a második finn fordítása). Gyerekeimnek pedig az egyik bevásárlóközpont liftjében magyarázta el egy vadidegen finn, amikor meghallotta, hogy magyarul beszélgetnek: "iskolába' fáj a lába, hazamenni: nem fáj semmi".

Nehéz nem észrevenni, hogy a finnek zöme kifejezetten kedveli a magyarokat. Sőt, úgy tűnik, Európa kevés szegletében szeretik annyira a magyarokat, mint Finnországban. Rengetegszer tapasztaltam, hogy ha elmondom, magyar vagyok, azonnal plusz tízről indulok, nem nulláról. (És főleg nem mínusz tízről: mert sok országot fel lehetne sorolni, ahol inkább negatívan állnak az emberhez, ha felfedi, hogy magyar...)

jelvény.jpg

Kedvenc jelvényem.

Rengeteg okot fel lehet sorolni annak magyarázataként, hogy a finnek miért állnak alapvetően pozitívan a magyarokhoz, néhányat megpróbálok összefoglalni. Nyilván a nyelvrokonsággal kell kezdeni. Finnországban nem szokás megkérdőjelezni, hogy a magyar és a finn nyelv rokonsági kapcsolatban van egymással. Ezt magától értetődő dolognak tekinti mindenki. Nem is szoktam elárulni, amikor társalgás közben erre terelődik a szó, hogy Magyarországon egyesek bizony kételkednek ebben, ez ugyanis az országimázs rombolásával lenne egyenértékű. Azt hiszem, legtöbben egyébként alapvetően egy félreértés miatt kételkednek. Azt gondolják ugyanis, hogy a finnugor kapcsolat kizárja a magyarok török népekkel való rokonságát. Erről természetesen szó sincs, a nyelvrokonságnak semmi köze a genetikai rokonsághoz, tehát attól még, hogy a magyar nyelv a finnel nyelvrokonságban van, genetikai, kulturális és egy sor más területen nyugodtan tartozhatunk más népekhez.

A nyelvrokonságról mindenki hallott, a finnek magyarszeretetének további okai már nem ennyire széles körben elterjedtek, inkább a finn társadalom egy-egy rétegére jellemzőek. Mind a mai napig egyértelműen látszanak például a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek államilag szervezett kétoldalú barátkozásának eredményei. Abban az időben Finnország volt a "megbízható" Nyugat a szocialista magyar párt- és államvezetés szemében. Olyan ország, amely ugyan meg tudta őrizni a nyugati társadalmi és gazdasági berendezkedést (demokrácia, jogállamiság, piacgazdaság), de ha a hidegháború "forró" háborúba csapott volna át, katonailag a szocialista tábort erősítette volna (lásd az 1948-ban megkötött, majd többször meghosszabbított szovjet-finn barátsági, együttműködési és kölcsönös segítségnyújtási szerződést). Engedélyezték, sőt, kifejezetten támogatták tehát a kétoldalú barátkozást az átlagemberek szintjén is. Ebből aztán rengeteg személyes kapcsolat és mind a mai napig tartó barátság született. Ezeket egyre gyakrabban ingatlanvásárlás is megerősíti: egyre több finnek van magyarországi hétvégi háza, szőlője vagy lakása.

Aztán itt van egy sor intézményesített keret: a finnországi magyarbarátokat tömörítő Finn-Magyar Társaságnak több mint ötven helyi szervezete működik, 3500 taggal, ami egy ötmilliós országban szerintem rengeteg. Emellett legalább ötven testvérvárosi kapcsolat is létezik és ott van a szintén több tucatnyi evangélikus testvérgyülekezeti kapcsolat.

Egyszóval: a finnek tényleg szeretik a magyarokat. Finnországban jó magyarnak lenni.

4 komment

Van a finneknek humorérzékük? Hát persze, hogy van. Minden ellenkező híresztelés dacára. Itteni ismerőseim zöme élő cáfolatául szolgál annak a tévképzetnek, hogy a finnek zöme karót nyelt, savanyú, vagy nehezen feloldódó, melankolikus alkat lenne. Lehet, hogy korábban így volt, de ez ma már nem igaz. Más kérdés, hogy a finnek sokszor mást találnak humorosnak, mint a magyarok.

 karlsson_140413.jpg

Egy tipikus finn karikatúra, annak igazolására, hogy a melankólia azért nem teljesen veszett ki a finnekből: "Mit csináltál volna, ha te nyerted volna meg a lottón a főnyereményt?" "Abbahagytam volna a munkát. Ha lett volna munkám." Forrás: http://www.hs.fi/karlsson/?ref=hs-art-sarjakuva

A napokban zárult le a legjobb finn viccet kereső verseny, amelyet a közszolgálati tévé hirdetett meg. A nézők közel háromszáz viccet küldtek be, ebből a szerkesztők és erre felkért humoristák választották ki a tíz legjobbat, amelyeket itt lehet eredetiben is elolvasni. Megpróbálom ezek közül azokat lefordítani, amelyek nekem a leginkább tetszettek - előrebocsátom, hogy szerintem ezek nálunk nem kerülnének be a tíz legjobb közé...

Két kannibál ül a tűz mellett. - Nem szeretem az anyósomat, mondja az egyik. Mire a másik: - Hát akkor egyél salátát!

A bolondok házában megkérdezi a látogató a vezető pszichiátertől, miként döntik el, hogy intézeti kezelésre szorul-e valaki, vagy nem. - Ó, ez nagyon egyszerű, válaszolta a doki. Adunk az illetőnek egy teáskanalat, egy kávéscsészét és egy vödröt, aztán megkérjük, hogy ürítse ki a kádat. - Értem, válaszolja a látogató, a normális ember a vödröt használja, hiszen az nagyobb, mint a kávéscsésze vagy a teáskanál. - Nem, válaszolja a doki, a normális ember kihúzza a dugót. Szeretne ablak melletti ágyat?

Bemegy a vak az áruházba és elkezdi pörgetni a feje felett a kutyáját a farkánál fogva. Odajön a biztonsági őr és megkérdezi, hogy mit csinál. - Körülnézek.

És végül jöjjön az a vicc, amely a tíz közül a nézők által leadott négyezer szavazat alapján az első helyre került:

Egy finn és egy japán cég elhatározza, hogy évente evezősversenyt szervez nyolc fős csapatok részére. Mindkét csapat hosszasan és keményen edz a megméretésre. Eljön a verseny napja, mindkét csapat úgy érzi, hogy csúcsformában van, de a japánok egy kilométert vernek a finnekre. A finn cégvezetés azonban úgy dönt, hogy az imázs szempontjából nagyon fontos lenne, ha jövőre ők nyernének, ezért létrehoznak egy vizsgálóbizottságot a vereség okainak kiderítésére. A vizsgálóbizottság hosszas elemzés után megállapítja, hogy azért kaptak ki, mert a japánoknál heten eveztek és csak egy kormányos ült a hajóban, a finneknél viszont hét kormányos volt és csak egy ember evezett. A vállalatvezetés úgy dönt, hogy tanácsadó céget bíz meg a probléma megoldásával. Több hónapos munkát követően a tanácsadó cég előáll egy vaskos elemzéssel, amelyben azt fejtegetik, hogy a csapatban túl sok irányító volt és túl kevés evezős. Az elemzésre támaszkodva a cégvezetés a csapat összeállításának módosítása mellett dönt. Az új összetétel szerint a hajóban négy kormányos, két vezető kormányos, egy csapatvezető és egy evezős kap helyet. Az evezőst pedig bónuszpont-rendszer bevezetésével igyekeznek jobb teljesítményre motiválni. Eljön a második verseny napja, a japánok ezúttal két kilométert vernek a finnekre. A finnek kirúgják az evezőst, a csapatvezetést viszont prémiummal jutalmazzák erőfeszítéseiért. A harmadik évi versenyre való felkészülés gyanánt pedig hozzálátnak egy új hajó megtervezéséhez.

Szólj hozzá!

Szombati brunch címén ma olyan ebédben volt részünk, amely amellett, hogy rendkívül finom és különleges volt, egyúttal kétszeresen is jótékonyságinak minősült.

Helsinki Alppila városrészének templomában ugyanis (ahol egyébként havonta egyszer magyar nyelvű istentiszteleteket is tartanak) bevezették, hogy szombatonként 15 euróért háromfogásos ebédet adnak - ez itt nem minősül drágának. Az ebédet profi szakácsok főzik, de a társadalom peremére sodródott emberek tálalják fel, akiknek ez egyfajta lehetőség a "normális" életbe való visszakerülésre, illetve minimális munkajövedelem megszerzésére. A gyülekezet ezen felül azt is vállalja, hogy a bevétel egy részét afrikai élelmiszersegélyekre költi. A mottó: Kétszer annyian laktok jól, mint ahányan eljöttök - ugyanis minden fizető vendég egyúttal egy afrikai "adagot" is kifizet. (Az ebéd közben pedig bakelitlemezekről szólnak az 50-es, 60-as évek slágerei, ami még különlegesebbé teszi a hangulatot). 

brunssi_1.jpg

Finom és nemes célokat is szolgál. Fotó: https://www.facebook.com/alppilankirkonbrunssi

A kezdeményezés sikeresnek tűnik: az étteremmé alakult gyülekezeti terem megtelt, az ételek különlegesek és ízletesek voltak, a helyenként valóban deklasszáltnak tűnő, de láthatóan nagyon igyekvő pincérek jól szerepeltek, a vendégek pedig (amennyire én láttam) elégedetten távoztak - és közben vélhetően az a jó érzés töltötte el őket, hogy nemcsak finomat ettek, de jót is cselekedtek másokkal. Élvezet és jótékonykodás együtt, 2 in 1.

Nem ez az egyetlen újszerű kezdeményezés azonban a finn lutheránus egyház részéről. Sőt, az a megfigyelésem, hogy rengeteg kreatív ötlet bukkan fel mostanában az egykor a finn lakosság 98 százalékát tömörítő egyház részéről (amelynek még ma is minden négy finnből három a tagja). Ma például a helsinki evangélikus egyház programajánlója szerint mehettünk volna gyülekezeti szervezésű színházlátogatásra, keresztény bolhapiacra, a gyülekezeti teremben szervezett közös röplabdázásra, vagy jó néhány koncertre is. A nap végére pedig három templomba is invitáltak a Föld órája alkalmából világszerte tartott egy órás lámpaleoltás keresztény változatára: imádkozás és közös éneklés 20.30-21.30 között, sötétben, gyertyával.

Az újszerű tevékenységekre vélhetően azért is nagy szüksége van az egyháznak, mert folyamatos a lemorzsolódás. Igen népszerű a "lépjkiazegyházból.fi"-nek fordítható címen elérhető weboldal (www.eroakirkosta.fi), eddig állítólag már 406 ezer finn jelentette be ezt az oldalt használva, hogy a jövőben nem kíván az egykori államegyházhoz tartozni. (A számláló azt is naponta frissítve mutatja, hogy előző nap hányan tették meg ezt, tegnap például 104-en.) A kilépés sokaknak nyilván azért vonzó, mert így megszabadulhatnak az egyházi adótól, amit tagként automatikusan levonnak a munkajövedelmükből. Ez ráadásul nem is elhanyagolható összeg: lakóhelytől függően a jövedelem 1-2 százaléka. Vagyis ha valaki évente 36 ezer eurót keres (ez itt kb az átlag), akkor évi 300-600 eurót is befizet az egyháznak.

Bőven akadnak persze visszalépők is, nekik is a legegyszerűbb online megtenniük a nyilatkozatukat. A "lépjbeazegyházba.fi"-nek fordítható weboldal (www.liitykirkkoon.fi) szerint tavaly 14 ezren léptek be a lutheránus egyházba, azon a 44 ezer újszülöttön felül, akiket frissen kereszteltek. Összesen tehát 58 ezer új tag jelent meg a nyilvántartásban. Az egyház 47 ezer tagot vesztett elhalálozás miatt, további 59 ezer fő a kilépők száma. Végső soron tehát a finn evangélikus egyház létszáma erősen fogyatkozóban van.

Szólj hozzá!

Tamperei kirándulásunk leglátványosabb eleme kétségtelenül a delfináriumban tett látogatás volt. Öt gyönyörű állat mutatta be fantasztikus tudását és intelligenciáját a világ legészakibb delfináriumának nevezett létesítményben, amely egész családunk számára maradandó élményt jelentett.

A show persze hatásvadász volt, de ez egy ilyen műfaj - és minket sikerült is elkápráztatni. Emellett sok érdekességet is meg lehetett tudni a palackorrú delfinekről. Egyrészt azért, mert a bemutató előtt levetítettek egy informatív kisfilmet, másrészt pedig azért, mert az idomárok a végén odajöttek a közönséghez és szabadon lehetett őket kérdezgetni. Megtudhattuk például, hogy a delfinek taníthatósága erősen függ a hangulatuktól: ha jó napjuk van, akkor akár tucatnyi félórás "edzésre" is könnyen rávehetőek, ha viszont "bal uszonnyal" keltek fel, 1-2 perc után nem érdemes erőlködni velük.

Delfinaario_Eevertti.gif

Evertti, a tamperei delfinárium legidősebb lakója. Fotó: http://www.sarkanniemi.fi/en/attractions/dolphinarium

A bemutató egyik legszebb eleme az volt, amikor ez a nemcsak szép és okos, de rendkívül erős állat úgy úszta át a medencét, hogy menet közben az orrával végig a víz fölött tartotta az idomárt. Gyerekeim sokat irígykedtek azonban az állatok gondozóira akkor is, amikor azok a delfinek felső uszonyába kapaszkodva húzatták magukat a víz felszínén, legalább 30-40 km/órás sebességgel. Tehát ezek a csodálatos jószágok nemcsak labdázni és elképesztően magasra ugrani tudnak, hanem a motorcsónakot is helyettesítik, ha gazdájuk vízisíelni akar.

Ami pedig intelligenciájukat illeti, a wikipedián azt olvastam, hogy megfigyelték már, ahogy a palackorrú delfinek eszközöket használnak (például szivacsot raknak az orrukra, hogy védjék, amikor a tengerfenéket túrják).

A show egyáltalán nem tűnt állatkínzásnak és az idomárok is hangsúlyozták, hogy a különféle attrakciókat a delfinek önként és játékos kedvüknek engedve hajtják végre.

Itt egy videó a látványos bemutatóról, itt pedig az öt tamperei delfint bemutató oldal linkje.

 

Szólj hozzá!

Kellemes meglepetést jelentett a látogatás a Helsingin Sanomat által fenntartott, a finn Fleet Streetnek is nevezhető Ludviginkatun található napilapmúzeumban. És nemcsak azért, mert a sok interaktív kiállítási tárgy, játék és gép még gyermekeimnek is igazán élvezetessé tette a nézelődést. Hanem amiatt is, mert a viszonylag kicsi múzeumban három magyar vonatkozást is felfedeztünk.

A falakon végig különböző sorsfordító történelmi eseményekről szóló tudósítások olvashatóak, érdekes látni, miként írtak a Helsingin Sanomat újságírói például az 1939-40-es téli háború lezárásáról, a moszkvai tűzszüneti egyezmény megkötéséről. Az egyik falon viszont egyszer csak 1956 november eleje tűnik fel. A szovjet hadsereg brutális támadása a magyar forradalom ellen persze még a szovjetekkel szemben ekkor igen óvatosan viselkedő Finnországban is címlapra került:

1956_1.jpg

Helsingin Sanomat, 1956. november 5.

Az alsó szinten egy sor régi nyomdagépet is bemutatnak. A kilencvenes évek ofszetnyomású gépén éppen Kertész Imre nagyméretű fotóját nyomja a Helsingin Sanomat valamelyik kiadása, méghozzá az irodalmi Nobel-díj odaítélése alkalmából:

201402151836.jpg

Sajnos nem látszik elég jól, de az oldal közepén Kertész Imre fotója

Távozáskor minden látogató magával viheti a lap 1888. augusztus 14-i számát (akkor még Päivälehtinek, vagyis egyszerűen Napilapnak hívták). Hogy miért éppen ezt a számot, az nem derült ki, de nagyon érdekes cikkek vannak a négyoldalas lapszámban. Többek között egy terjedelmes tudósítás az Osztrák-Magyar Monarchia alkotmányos berendezkedésének átalakítását célzó, meddő vitáról:

1888.jpg

"Ausztria és Magyarország vitás kérdése" a Helsingin Sanomat 1888. augusztus 14-i kiadásában

Nyilván semmi tudatosság nincs a magyar vonatkozások múzeumi megjelenése mögött, mégis érdekes volt látni, hogyan figyeltek a Helsingin Sanomat újságírói Magyarországra.

Szólj hozzá!

A vasárnap egyik felét eladóként töltöttem egy jótékony célokat szolgáló bolhapiacon, gyermekeim iskolájában. Amellett, hogy kissé megfájdult a lábam a sok ácsorgástól, néhány érdekes megfigyelésre is alkalmat adott az esemény arról, hogy milyen is a középosztálynál alacsonyabb státuszban élő lakosság Helsinkiben. No meg arról, hogy milyen egy finn bolhapiac.

kirppis.jpgEgy finn bolhapiac nyáron. Fotó: wikipedia

A leginkább feltűnő talán az volt, hogy milyen mosolygós és vidám volt mindenki. Rengeteg vevővel és vevőjelölttel beszélgettem, de egyetlen panaszos mondat sem hangzott el, pedig elég sokan voltak olyanok, akikről egyértelműen látszott, hogy azért jöttek a bolhapiacra vásárolni, mert új holmikat egyszerűen nem engedhetnek meg maguknak. Azon gondolkoztam hazafelé menet, hogy ez vajon Magyarországon is így lett volna-e... Itt viszont egyszerűen nem "sikk" panaszkodni, még annak sem, akinek talán lenne oka rá.

Emellett azt sem lehetett nem észrevenni, hogy még Helsinki egyik gazdag kertvárosi negyedében is milyen sok szegény jött el a bolhapiacra. Megkockáztatom, hogy idén több olyan embert láttam, akiről lerítt, milyen rossz anyagi körülmények között él, mint tavaly. Itt is gazdasági válság van és sokat lehet olvasni az erősödő társadalmi polarizációról, egyre nagyobb rétegek lecsúszásáról. Ezt most magam is megtapasztaltam. Félreértés ne essék, a Magyarországon tömeges mélyszegénység itt ismeretlen, a romló anyagi helyzet itt sokkal magasabb életszínvonalról való lecsúszást jelent, de a tendencia sokak számára negatív.

Azt is érdekes volt megfigyelni, hogy mennyire nagylelkűen ajánlották fel megunt holmijukat a vásárra az iskolai gyerekek szülei. (Ez egy olyan bolhapiac volt, amelyre ingyen adták össze az árut a szülők, a bevétel pedig az iskolai kirándulásokra és az iskolai felszerelés kiegészítésére megy évek óta.) Leginkább a sportfelszerelésekre volt rálátásom, mivel azok eladását kaptam feladatul: rengeteg kiváló állapotban lévő korcsolya, síléc, síbakancs, jégkorongsisak stb. között lehetett válogatni, volt, aki jó karban lévő biciklit ajánlott fel. A holmik nagy részét az itt is nagy forgalmú sportbizományi boltban is el lehetett volna adni, de a szülők inkább az iskolának hozták. Még nem ismerem az idei számot, de  a tavalyi bolhapiac a rendkívül alacsony árak mellett is több mint 4000 eurónyi bevételt termelt az iskolának.

Helsinkiben egyébként rengeteg alkalmi és állandó bolhapiac is van. Az állandóaknak az a különlegessége, hogy csak oda kell vinni az otthon megunt holmit, kifizetni egy viszonylag alacsony asztalbérleti díjat és nem is kell az időt ott tölteni, mégis pénzre lehet szert tenni a szükségtelenné vált kacatok eladásából. Ilyen elven működő bolhapiac egyébként már Budapesten is van, hadd reklámozzam itt egy kicsit: a XIII. kerületben található, úgy hívják, hogy Garmada. Itt a linkje.

1 komment

Most, hogy az idei tél első rendes havazására február 1-jéig kellett várni Helsinkiben, itt az ideje, hogy szülessen végre egy bejegyzés az itteni télről is. A finnek számára az időjárás egyébként is nagyon fontos beszédtéma, igazán tarthatatlan tehát, hogy ezen a blogon eddig egyáltalán nem esett szó róla. Ha pedig időjárás, akkor magától értetődő választás a tél (finnül talvi, vagyis rokon szó), hiszen a magyar értelemben vett tél a leghosszabb évszak errefelé, még Helsinkiben is legalább 4-5 hónapig tart, északabbra pedig még tovább.

E témában megkerülhetetlen a finnek legendás hidegtűrésével kapcsolatos alapvicc. Ebben sok igazság van, még ha erősen karikírozott formában is. Néhány napja lányom felső tagozatos iskolája előtt kb. harminc kamasz közül legalább 25-öt láttam sapka nélkül bandukolni hazafelé, pedig mínusz 18 fok volt. Az uszodából kifelé menet a rettentő fagyok időszakában is gyakran látok vizes hajjal elindulókat. És főleg tavasszal meg ősszel feltűnő, hogy 0 fok körüli hőmérsékletben sokan még egyáltalán nem hordanak kabátot.

Az idei hómentes december és január igazi kuriózum volt. A tavalyi télen már december elején 20-30 centis havunk volt, ami február elejére-közepére legalább félméteresre duzzadt, tavalyelőtt pedig január 2-ától volt fehér a világ. Azért jegyeztem meg ilyen pontosan, mert rendkívül sokat számít itt a téli sötétségben, hogy van-e hó, vagy nincs. Egészen más a hangulata még a városnak is, ha már nem csak a szürkeség látszik. Különösen karácsony környékén, amikor Helsinkiben, ha felhős az ég (márpedig ilyentájt majdnem mindig felhős), csak fél tíz körül kezd világosodni és 3 óra körül már sötétedik is.

hó.jpgAz idei télen ilyen jeleneteket eddig nem láthattunk Helsinkiben, tavaly annál inkább. Fotó: www.iltasanomat.fi

Szóval az eddigi hóhiány nagy riadalmat okozott mindenfelé. A világon egyedül a Saimaa-tóban élő különleges édesvízi fókafaj számára például mesterséges hókupacokat kell a jégre rakni, hogy legyen hová elbújtatnia a hideg elől kicsinyeit. Helsinkiben pedig az fenyeget, hogy a régi építésű házakban elfagynak a vízvezetékek, mert a házak szigetelését egy időben úgy tervezték, hogy télen vastag hóréteg veszi körbe a lábazatot. És sokak számára legalább ilyen nagy probléma, hogy a legjobb sífutó központok is takaréklángon üzemelnek: van ugyan hóágyú, de sokkal rövidebb és kevesebb pálya áll rendelkezésre, mint olyan években, amikor nem a mesterséges hóra kell a nyomokat lefektetni.

No, de annyi előnye mégis volt az idei hószegény télnek, hogy legalább nem kellett sokat lapátolni a kertben...

Szólj hozzá!

Kotka városába leginkább az építészetileg is figyelemre méltó Vellamo tengerészeti múzeum kedvéért érdemes másfél órás autóutat megtenni Helsinkiből. Maga a múzeumépület a tengerparton helyezkedik el, egy hatalmas hullámot formál és 300 méter hosszú (a hullám csúcspontján 30 méter magas), vagyis igazán impozáns látvány. Főleg este, mivel megvilágítása is igen érdekes, nem érdemtelenül nyerte el a kívülről legjobban megvilágított finn épület díját az átadása utáni évben, vagyis 2009-ben.

Vellamo.jpgIgazán stílusos, hogy a háttérben kikötői daruk tűnnek fel. Fotó: www.merikeskusvellamo.fi

Az épület azonban belülről is sok érdekességet tartogat. Amikor a múlt héten ott jártunk, 4 órát töltöttünk ott el és nemcsak én, hanem a gyerekeim is nagyon sajnálták, hogy ilyen "rövid" idő után haza kellett indulni. Nekik főleg a sok interaktív érdekességet felvonultató tengerészeti kiállítás tetszett, például az, hogy számítógépes szimulátoron lehet gyakorolni egy balesetet szenvedett szörfös megtalálását a parti őrség motorcsónakjával. Számomra azonban ennél is érdekesebb volt a szintén itt található helytörténeti gyűjtemény.

Vellamo2.jpgMintha maga a tenger csillogna az épület kivilágított oldalán. Fotó: www.merikeskusvellamo.fi

Az egyik legérdekesebb terem a második világháború idején Finnországból a többi északi országba (leginkább Svédországba, de Norvégiába és Dániába is) menekített 70-80 ezer gyermek történetébe enged bepillantást. Érdekes látni, ahogy a korabeli filmfelvételek narrátorai igyekeznek szinte kizárólag pozitív hangon, lelkesen beszámolni, milyen nagyszerű, hogy ezek a gyerekek biztonságba kerülnek, távol a frontvonaltól, de a szüleiktől elszakított, különvonatokkal napokig vitt több száz fős gyerekcsapatokon bizony látszik a rémület és a tanácstalanság.

Valóban tiszteletre méltó a mentőakció megszervezése és lebonyolítása, le a kalappal az ebben részt vevő svéd és finn önkéntesek előtt. Nem az ő hibájuk, hogy a történet mégis elsősorban a gyermeki kiszolgáltatottságról és nyomorúságról szól. No meg arról, hogy utólag kiderült: a szüleiktől elszakított gyermekek túlnyomó többsége sokkal nagyobb károsodást szenvedett el (pszichológiai értelemben), mint azok, akik szüleik mellett maradtak, a front közelében.

sotalapsipatsas.JPGA kimenekített gyermekek emlékműve a finn-svéd határon fekvő Haparandában. Forrás: wikipedia

A wikipedia szerint a gyermekek kb. egyötöde (a kiállítás szerint egytizede) nem is tért vissza hazájába a háború befejezését követően sem. Nekik legalább csak egyszer kellett átélniük, hogy elszakítják őket családjuktól, hiszen a legtöbb gyereket egy svéd család befogadta és saját gyermekeként nevelte. Akik pedig visszatértek, azok közül sokakról kiderült, hogy (főleg a kisebbek) elfelejtették anyanyelvüket, ezért gyakran csúfolták vagy kiközösítették őket. Akiknek nem voltak nyelvi problémáik, azok is sokszor kénytelenek voltak eltitkolni, milyen akcióban kellett részt venniük, hiszen a háborút követően nem volt tanácsos arról beszélni, hogy valaki félt a Szovjetunió "hős katonáitól". Jellemző, hogy saját egyesületet az egykori kimenekített gyermekek csak 1991-ben alapíthattak.

Szólj hozzá!