Fin(n)tor

Helsinkiben állítólag kb. tízezer vadnyúl él szabadon. Pontosabban: egykor házinyúlként tartott, visszavadult üregi nyúl (Oryctolagus cuniculus). Méghozzá nemcsak az erdős területeken. Kertünkben is rendszeres látogató ez a kedves kis jószág, de találkoztam már egy-egy példánnyal sűrűn beépített területeken is, például a parlament környékén vagy a főpályaudvar mellett (ott sajnos nem fotóztam le, de itt egy kép az operaházhoz vezető lépcsőkön békésen legelésző tapsifülesekről).

Az elvadult házinyulak tömeges jelenléte azonban nem annak a bizonyítéka, hogy a finnek a várostervezés során is nagy figyelmet fordítanak a biológiai sokszínűség megőrzésére. (Odafigyelnek persze, de ebben az esetben nem erről van szó). Az 1980-as évek közepe előtt ugyanis a beszámolók szerint egyáltalán nem lehetett vadon élő nyuszikat látni Helsinkiben.

Egy a tízezerből, itt éppen a mi kertünkben - hát nem aranyos?

A finn fővárosban élő nyúlpopulációról még Wikipedia-szócikk is létezik. Eszerint az egész állítólag úgy kezdődött, hogy egyesek szabadon eresztették megunt házi kedvenceiket az egyik parkban. Nem tudom, hogy ez igaz-e, de könnyen lehet, hogy valóban így történt. A tapsifülesek elterjedése ugyanis viszonylag jól dokumentált (lásd ennek a pdf-nek a 11-12. oldalát), és ennek alapján egyértelmű, hogy egy jól behatárolható szűk területről terjedtek el, közismert szaporaságuknak köszönhetően.

De hogyan élik túl a nyuszik a kemény finn telet? A nagy hó a mozgásban és a táplálékkeresésben ugyan akadályozza őket, ám egyúttal viszonylag melegen is tartja föld alatti üregeiket. Ennivaló pedig egy hatszázezres nagyvárosban mindig akad. Ha más nem, a fák kérge, a tuják alsó ága, vagy a cserjék levele is megteszi.

Éppen itt kezdődnek a gondok ezzel a kis aranyos szőrgombóccal. A mi kertünkben a krókuszokat fogyasztották el módszeres alapossággal, de állítólag a hóvirágot és a csillagvirágot is nagyon kedvelik (a nárcisz viszont nem ízlik nekik). Főleg azok a virágok vannak veszélyben, amelyek még kora tavasszal, a fű kizöldülése előtt nyílnak, télen pedig bármilyen fa vagy bokor, amit nem kerítenek körbe hálóval. Becslések szerint évi egymillió eurót is kitehet az a kár, amit a nyulak okoznak a parkokban és a kertekben. A nyulak professzionális kukázók is. Ismerősöm mesélte, hogy télvíz idején a toronyházuk hulladéktároló helyiségébe is rendszeresen bejártak a tapsifülesek (ő pedig, hogy megkönnyítse a dolgukat, egy idő után már a kuka mellé tette a zöldséghulladékot...)

Nem mindenki bánik azonban ilyen szeretetteljesen e jószágokkal. Az önkormányzat rendszeresen vadássza a tapsifüleseket. Ezen a honlapon például azzal büszkélkednek, hogy 2009 szeptembere és 2010 decembere között 2000 példányt ejtettek el - alig merem leírni, hogy ezek a jószágok bizony a Korkeasaari szigetén lévő állatkert lakóinak étlapjára kerültek. Sőt, a hatóságok egyenesen arra biztatják a polgárokat, hogy öntevékeny módon maguk is irtsák a kártékonynak ítélt nyuszkókat. Úgy tűnik, ők nem értékelik, milyen nagy örömet szerez a gyerekeimnek, amikor meglátnak egy-egy ugribugrit a kertben...

Helsinki környékét általában november végétől március végéig, esetleg április elejéig vastag hótakaró borítja. Mivel pedig az utakat a környezetvédelem jegyében egyáltalán nem sózzák (csak homoknak nevezett gránitzúzalékkal szórják meg), azt gondolhatnánk, hogy ebben az időszakban szünetel a finnek körében egyébként igen népszerű kerékpáros közlekedés. Hát nem. A kerékpárutak ugyan rendkívül csúszósak, de erre is van megoldás: a szöges gumi.

Jobban tapad a télen állandóan jeges utakon

Voltaképpen az lenne a furcsa, ha télen nem ilyen abronccsal száguldoznának a finnek a bringájukon. Elvégre az autósok is szinte kivétel nélkül szögesre cserélik a nyári gumikat novemberben, errefelé ez nem tilos, sőt, kifejezetten ajánlott. Drótszamáron nyargalni pedig a finnek szemében teljesen egyenértékű (sőt, preferált) alternatívája a négy keréken gurulásnak. Helsinkiben rendkívül kiterjedt (1200 kilométeres) és kiváló minőségű kerékpárút-hálózat várja a tekerni vágyókat, nagy kár lenne, ha ezt évente négy hónapon át nem lehetne használni.

Az autósok számára persze meglehetősen idegesítő, hogy a téli sötétségben az állandóan jeges utakon minden kereszteződésnél fel kell készülni a semmiből hirtelen nagy sebességgel felbukkanó bicajozókra. Mivel azonban nyáron még többen pattannak kétkerekű nyergébe, a volán mögött is könnyű hozzászokni, hogy bármikor lehet velük találkozni. A finnek zöme egyébként bringásként is nagyon óvatos (akárcsak autósként). Így tehát biztos vagyok benne, hogy ami a közegészségügyi helyzetre gyakorolt hatást illeti, a bicajozás pozitív hatása a társadalom egészségi állapotára sokkal nagyobb, mint az a tény, hogy (főleg telente) néhány autóvezetőt időnként a szívroham kerülget...

Papucsot, fürdőköpenyt és úszósapkát nem kell vinned magaddal. Ilyesféle világi hívságokat errefelé gyakorlatilag senki nem használ. Magyarországon mindig kb. kétszer olyan nagy pakkal érkeztünk az uszodába, mint itt. Arra viszont oda kell figyelni, hogy a legtöbb uszodában tilos shortban úszni. Fogalmam sincs, miért, de komolyan veszik: egyszer le is parancsolták a rövidnadrágot az egyik kisfiamról és adtak neki egy "rendes" úszónadrágot. Természetesen ingyen.

A Mäkelärinteen uimahalli, a legjobb uszoda Helsinkiben

Az uszodákban általában két-két szauna van a férfiaknak illetve a nőknek (a legtöbb helyen gőzszauna is van). A szaunahasználat magától értetődően benne foglaltatik a belépődíjban. Ami egyébként finn viszonylatban kifejezetten olcsó, sőt, emlékeim szerint talán még a magyar árszintnél is lejjebb van (ez elég nagy ritkaság a szolgáltatások körében): egy tíz alkalomra szóló bérlet kedvenc helyünkön, Helsinki legnagyobb uszodájában (Mäkelänrinteen uimahalli) 57 euró a felnőtteknek és 30 euró a gyerekeknek.

Nem csoda hát, hogy tömve is vannak az uszodák: az említett helyen ritka szerencsének számít, ha hétköznap este csak 6-8 fő úszik egy sávban. Volt már olyan alkalom is azonban, amikor 15-en tempóztunk egyszerre. A tömeg mégsem zavaró, mert a finnek kiváló szervezők és nagyon erősen szabálykövetők. A szélső sávok a lassan úszkálóknak vannak fenntartva, a belsők pedig a gyorsaknak. Mivel ezt szinte mindenki be is tartja, nem jelent problémát az a népsűrűség sem a vízben, ami odahaza már elviselhetetlen lenne.

Kabinos öltözőt nehéz találni, a finnek zöme szerintem nem is értené, mi szükség lehet rá. A szaunába úgyis majdnem mindenki fürdőruha nélkül megy be. Ki is van írva a bejárathoz, hogy vedd le, sőt az Itäkeskus uszodában ezt olyan komolyan veszik, hogy félóránként a hangosbeszélő két dologra emlékezteti a látogatókat: ne felejtsenek el zuhanyozni a medencébe menetel előtt és ne felejtsék magukon a fürdőruhát a szaunába lépés előtt... Aki ezt nem tartja be, az valószínűleg külföldi. (Szankció persze nincs.)

Nagyon népszerű a vízifutás. Nemcsak idősebb hölgyek űzik ezt a sportágat (bár ők vannak többségben), hanem fiatal férfiak is, sőt néha még gyerekeket is látni. A gyerekek zöme persze szívesebben ugrál a műugrótoronyból. A legjobb műugrási lehetőségek a Mäkelänrinteen uimahalliban vannak, 1, 3, 5, 7,5 és 10 méterről is lehet csobbanni. Természetesen ennek díja is benne van a normál belépőjegy árában. 

És hogy miért nincs fürdőpapucs? A tusolóból kijövet ott a speciális lábfertőtlenítő zuhany. Mi is ezt használjuk, egy év alatt még egyikünk sem szedett össze gombafertőzést...

Az első számú finn napilapot, a voltaképpen nemzeti intézménynek számító Helsingin Sanomatot is utolérte a mai lappiac egyre jobban terjedő jelensége, a papírméret csökkentése: a formátumváltás broadsheetről tabloidra. Amikor a Guardian 2005-ben a komoly brit napilapok közül elsőként állt át a korábban csak a bulvárlapokra jellemző formátumra, ez még nagy megütközést keltett sokakban, mondván, a megjelenés komolytalanná fogja tenni a tartalmat. Azóta nemcsak egy sor más brit lap zsugorította a papírméretet, de a jelenség más országokban is elterjedt. Mivel pedig a két nagy svéd napilap már évek óta tabloidformátumban jelenik meg, csak idő kérdése volt, hogy a finnek kedvelt „Hesari”-ja mikor lép ugyanerre az útra.

A napilapok általában cáfolják, hogy a költségcsökkentés szándéka vezetné őket a kisebb méretre való átálláskor. Arra hivatkoznak, hogy az olvasók többsége igényli a könnyebben kezelhető formátumot, mert jobban elfér a reggeli kávé mellett asztalon, a metróban úgy is ki lehet nyitni, hogy nem kell arcon legyinteni vele a szomszédos ülésen helyet foglalót és könnyebben áttekinthetőek a cikkek is. Ezeket az érveket sorakoztatta fel Mikael Pentikäinen, a Helsingin Sanomat főszerkesztője is, bár elismerte, hogy lesznek, akik visszasírják majd a régi verziót.

Könnyen elfér a reggelizőasztalon

Azzal viszont mindenki egyetért, hogy a lényeg nem a formátumban, hanem a tartalomban van. Pláne, hogy egyre többen a digitális verziót olvassák, nem a papíralapút. (Ennek dacára a papír-Hesariból még mindig 366 ezer fogy naponta (vasárnap 416 ezer), ami egy 600 ezer lakosú város esetében akkor is hatalmas szám, ha tudjuk, hogy nemcsak Helsinkiben veszik a lapot, sőt még csak nem is kizárólag a mintegy 1,3-1,4 millió lakosú agglomerációban, hanem voltaképpen egész Finnországban – ez egész Észak-Európa legnagyobb példányszámú napilapja)

Figyelemre méltó volt a váltás előkészítése. Már 2012 elején bejelentették, hogy 2013 januárjában megtörténik az átállás és azóta rengeteg részletet tudatosan fokozatosan adagolva közöltek. A finnekre jellemző alapos előkészítés és a nyitottság, az átláthatóság e tekintetben is megvalósult. Mégis meglepő volt, hogy az átállás miatt egy megjelenés (a január 7-i) kimaradt. Arra hivatkoztak, hogy a tabloid formátum a szerkesztőségi rendszerben is változtatásokat igényel. Úgy látszik, egy nemzeti intézmény azt is megengedheti magának, hogy egy nap szünetet tartson, ha átalakul.

Első benyomásaim a tabloid formátumról jók, szépen sikerült megoldani az átállást. Jól olvashatóak a cikkek, szép a layout, kellemes kézbe venni az újságot Sok sikert az új külcsínnel, Hesari!

Sokat elárul egy társadalom állapotáról, hogy milyen új szavak keletkeznek, mert ez visszatükrözi, mi foglalkoztatja az embereket, a közéletet. A finn nyelvtudományi intézet havonta teszi közzé, mi volt szerintük az adott hónap legjellegzetesebb új szava. Blognyitó bejegyzésként talán érdemes áttekinteni, melyek voltak a 2012. év szavai, néhány olyan jelenséget is elárulnak a mai Finnországról, amelyek az országimázs-hirdetésekből kimaradnak.

A szeptember szava például az "iskolashopping" volt (koulushoppailu) a nyelvtudományi intézet szerint. Ez azt a jelenséget takarja, hogy a szülők Finnországban is egyre inkább körülnéznek, melyik általános iskolába írassák a gyereket. Ennek a jelentőségét az adja, hogy eközben a hivatalos finn oktatáspolitika nagy erőkkel dolgozik az iskolák közti minőségbeli különbségek felszámolásán. Az a törekvés, hogy lehetőleg minden gyerek a lakóhelyéhez legközelebbi iskolába járjon, amit persze akkor lehet elérni, ha tényleg nincsenek jelentős színvonalbeli különbségek az egyes oktatás intézmények között. Saját gyermekeim tapasztalatából is tudom, hogy ez a dicséretes törekvés sajnos (finoman szólva) nem vezet tökéletes eredményre. Az iskolák között igenis komoly színvonalbeli különbségek vannak, valószínűleg nem is lehet teljesen nivellálni. Ezt ismerik fel a jelek szerint egyre inkább a szülők is, olyannyira, hogy új kifejezés is született az iskolák kínálatából az üzletek kínálatához hasonlóan válogató, "shoppingoló" szülők eme tevékenységére.

Egy tipikus finn alsó tagozatos iskolaépület

A június szava a nyelvtudományi intézet szerint egy pszichológiai szakkifejezés, a mentalizáció volt. A pszichológusok szerint mentalizáció annak képessége, hogy mások fejével is tudunk gondolkozni, mások helyzetébe is bele tudjuk képzelni magunkat. Aki ilyenre nem képes, annak súlyos személyiségzavarai is lehetnek: például autista lesz. Vagy erőszakra hajlamos. Szélsőséges esetben akár tömeggyilkos is. A mentalizáció azért lett a június hónap szava, mert a Helsinkihez közeli Hyvinkää városában egy 18 éves fiatalember egy vasárnapra virradó éjszaka lövöldözni kezdett egy üzletközpont tetejéről, két embert megölve és hetet megsebesítve. Az ámokfutót korábban mentalizációs zavarok miatt kezelték, sajnos a jelek szerint sikertelenül. (Az eset folyománya egyébként, hogy decemberben a belügyminisztérium szakértői munkacsoportja a fegyvertartási törvény szigorítását javasolta.)

Március hónap szava a szolgálatban maradási prémium (sitouttamisbonus) volt. Ennek oka az, hogy kiderült: a Finnair 18 vezetője ilyen jogcímen tett zsebre hatalmas összegeket (együttvéve 2,7 millió eurót), pusztán azért, mert hajlandó továbbra is a többségi állami tulajdonban lévő (de a tőzsdén is jegyzett) légitársaságnál dolgozni. Az esetből főleg azért lett botrány, mert ezzel párhuzamosan a Finnair alkalmazottainak fizetéscsökkentéséről és elbocsátásokról folytak tárgyalások a cég gyenge jövedelemtermelő képessége miatt. A történtek (néhány más cégvezetői botránnyal együtt) érezhetően gyengítették a finn társadalom hagyományosan erős belső kohézióját és növelték a cégvezetőkkel szembeni ellenszenvet.

Sokatmondó az is, hogy a nyelvtudományi intézet szerint az április hónap szava a családirtás (perhesurma), az augusztusé a természeti ételek (villiruoka, tehát az erdei bogyók, gombák, a természetes vizekből kifogott halak stb), a februáré pedig az önkormányzati térkép (kuntakartta) volt - utóbbit kifejezés a települési önkormányzatok tervezett összevonásai miatt került be a köztudatba.

Meglehetősen komorra sikeredett ez az összeállítás és nem is nyújt reális képet a mai Finnországról. Az itteni élet sokkal békésebb, kiegyensúlyozottabb és nyugodtabb, mint amit a nyelvtudományi intézet összeállítása sugall. E blog további bejegyzéseiben sok szó esik majd még a finnországi hétköznapok számos pozitív jelenségéről. A mostani első poszt azonban talán arra is fényt derít, hogy Finnország is változik - és nem feltétlenül mindig előnyére.