Fin(n)tor

Az általam eddig látott legjobb finn filmmel ismerkedhettem meg tegnap a Pystyssä (Állva marad) című alkotás bemutatóján és annak is magyar a rendezője. Jelinkó Márton impresszív alkotása Indebted (Eladósodva) címmel méltán nyerte el a londoni Raindance fesztivál legjobb elsőfilmes díját. A finn mozikban most kezdik vetíteni ezt az erősen 18-as korhatárhoz kötött művet, remélem, egyszer a magyar mozikba is elkerül, már csak a rendező okán is. (A tavalyi budapesti Titanic fesztiválon már szerepelt.)

Egyik értelmezésben a film arról szól, hogy milyen könnyű elindulni a bűn útján és mennyire lehetetlen megállni a lejtőn. Egy biológushallgató diáklányt elborítanak az adósságok, amiket a takarítással keresett pénzből nem tud visszafizetni, így hát beáll a legősibbnek nevezett mesterség művelői közé. A másik főszereplő női bandavezérként (esélyegyenlőség, oh!) küzd adósságai visszafizetéséért, egyre durvább pénzbehajtó akciók segítségével. Sorsuk végül tragikus módon összekapcsolódik, amikor kiderül, hogy ugyanazzal a férfival próbálnak új életet kezdeni.

Mint minden jó filmnek, természetesen ennek is sok más értelmezése lehetséges. Legalább ennyire szólt számomra az alkotás arról, hogy milyen szörnyűségeket képes előidézni az eladósodás és egyáltalán a pénz hatalma. De lehet úgy is nézni a filmet, hogy ma az egyetemistáknak milyen iszonyúan nehéz lehet megfinanszírozni a bulizós életvitelt.

Nagyon tetszett az egyre tragikusabb következményeket fokozatosan kibontó rendezés, a színeket - a komor témához kiválóan illeszkedő módon - szinte teljesen mellőző operatőri munka, a főszereplők remek színészi játéka, a nagyon kifejező zene. A filmben visszaköszön a legismertebb finn rendező, Aki Kaurismäki nyomasztó világa is, de sokkal jobb kiadásban. Csak az ne nézze meg, aki visszaretten az erőszak és a szex nyers ábrázolásától. Itt egy trailer: http://vimeo.com/26200092

Gyönyörű kirándulásban volt részünk tegnap, Suomenlinna erődrendszere valóban páratlan látványosság és szép időben mindenképpen kötelező eleme a néhány napos helsinki kirándulásoknak is. Talán szintén páratlan megoldás, hogy ezen az UNESCO-világörökségi helyszínen rabok végzik a főleg a 18. századból származó építmények karbantartási munkálatait. Suomenlinnán ugyanis börtön is működik és a foglyok által végzett közmunka az alapja az állagmegőrzési erőfeszítéseknek.

Ha pénz nélkül is megoldható a karbantartás, minek fizessenek érte?

Sőt, a helyzet voltaképpen még ennél is meglepőbb. A suomenlinnai börtön ugyanis nem a régmúlt itt felejtődött darabkája. 1971-ben alapították, kifejezetten arra a célra, hogy karbantartsa a nyolc sziget mintegy kétszáz épületét, illetve elvégezze a szükséges kertészeti munkálatokat. A börtön kicsiny, ennek a célnak azonban vélhetően pont megfelel: mindössze 70 rab él itt, akikre 29 fős személyzet vigyáz (8 munkafelügyelő és 12 börtönőr). A finn büntetés-végrehajtó intézet honlapjáról még azt is megtudhatjuk, mikor van látogatási idő (sajnos ezt csak finnül találtam meg).

Egyébként éppen azért kellett 1971-ben megalapítani Finnország vélhetően legkisebb börtönét, hogy ne kelljen túl sok állami pénzt költeni Suomenlinna karbantartására. Az erődítményrendszer ugyanis 1973-ban került át hadsereg tulajdonából civil fennhatóság alá. Azóta tehát a rabok dolgoznak a turistákért. 

Herman Van Rompuy, az Európai Tanács elnökének keddi helsinki látogatásának programjában egy nyilvános beszélgetés is szerepelt Jyrki Katainen kormányfővel Európa jövőjéről a Helsinki Egyetem dísztermében. Az eseményt azonban váratlanul három tüntető zavarta meg, akik a beszélgetés kezdetekor a színpadra futottak és kibontottak egy lepedőt, amelyen finnül és angolul az szerepelt, hogy "A megszorítás öl". Egyikük még egy megafont is előhúzott, amelybe azt kezdte el kiabálni, hogy a bankokat államosítani kell. A rendezők másodpercek alatt eltávolították őket a színpadról, amint az a közszolgálati tévé esti híradójából készült képen is jól látható:

Maga a híradó itt érhető el, 01:32-től érdemes nézni (sajnos ügyetlen vagyok, nem tudtam beágyazni):

http://areena.yle.fi/tv/1877901

Nagyon érdekes, hogyan reagált a média. Tisztességesen közölték a hírt, nem fújták fel feleslegesen, de nem is hallgatták el. Súlyának megfelelően kezelték az eseményt, egyfajta kis színes hírként. Nem lettek tele másnap a felelősök megbüntetését követelő cikkekkel az újságok és a politikusok sem tartották szükségesnek, hogy megszólaljanak az ügyben. Szépen csendesen elfelejtették. Pedig ilyen esemény nem túlságosan gyakori a konszenzusról híres Finnországban, ahol az elmúlt másfél évben talán csak egyetlen politikai jellegű tüntetésre került sor (az egyetemisták tiltakoztak az ösztöndíjrendszer szigorítása ellen).

Az eseményre a nemzetközi média sem figyelt fel, a Hírkereső alapján úgy láttam, Magyarországon sem lett hír belőle. Hadd dokumentáljam tehát itt, hogy megtörtént.

Soha nem látott szintre emelkedett a jólét Finnországban, állapítja meg Matti Pohjola professzor a mi Közgazdasági Szemlénknek megfelelő folyóiratban (Kansantalouteellinen aikakauskirja). Ez azért meglepő, mert a közvélekedés itt is úgy tartja, hogy a válság miatt Finnországban is leépülőben van a jóléti társadalom, akárcsak a világ sok más országában.

A jólét növekedése a hosszú távú idősorok alapján látványos

Pohjola professzor azonban szépen akkurátusan bebizonyítja, hogy éppen az ellenkezője az igaz: a finnek még soha nem éltek olyan jól,mint mostanság. Ehhez különböző 2010-es mutatószámokat hasonlít össze az 1990-essel. (Azért ezzel az évvel, mert 1990 volt a mostanit megelőző legutolsó nagy válság kitörésének éve Finnországban, a jólét mutatószámai akkor voltak a csúcson, utána nagy visszaesés következett.)

Eszerint az átlagos finn fogyasztása 2010-ben 31 százalékkal volt magasabb, mint 1990-ben, miközben munkaideje 5 százalékkal csökkent. Emelkedett a várható élettartam is. Igaz, eközben kimutathatóan polarizálódott is a társadalom: az átlagnál kisebb vagy nagyobb jövedelemmel rendelkezők aránya egyaránt emelkedett, miközben az átlagos szinten élők rétege elvékonyodott. (Ehhez csak annyit fűznék hozzá, hogy a finn társadalom magyar szemmel ma is irigylésre méltóan homogénnek tűnik.)

Mindezek alapján a jólét nemcsak emelkedett, hanem egyenesen gyorsabban emelkedett, mint a GDP. Vagyis a finnek még soha nem éltek olyan jól, mint most. A fejlődés itt valóban folyamatos.

Hasonló véleményen vannak a szociális és egészségügyi területen dolgozó döntéshozók: az intézmények vezetői, az önkormányzati szociális és egészségügyi bizottságok vezetői, a területi munkaügyi és gazdasági központok vezetői és a társadalombiztosítás (Kela) területi vezetői. Az ő megkérdezésük alapján rendszeresen elkészített úgynevezett szociális barométer legfrissebb kiadása szerint a válaszadók 85 százaléka jónak vagy meglehetősen jónak tartja a jóléti szolgáltatások helyzetét, csupán 4 százaléka tartja rossznak. Ezek az arányok most a legkedvezőbbek a felmérések több évtizedes története során.

Ezekről a témákról beszélgetve finnekkel általában meghökkenést tapasztaltam. Az emberek zöme úgy gondolja, terjedőben van a szegénység, egyre többen jelentkeznek az ingyenes ételosztásokon, nő a társadalom peremére szorultak aránya, egyre többen küzdenek a puszta létfenntartásért. A fenti eredmények azt mutatják, hogy miközben nyilvánvalóan ez is igaz, a többség jóléte tovább emelkedik.

A világon a legtöbb Donald kacsa képregényújságot Finnországban adják el (népességarányosan persze). A terjesztés-ellenőrző részvénytársaság adatai szerint tavaly átlagosan 283 ezer példány fogyott hetente, ami egy ötmilliós országban elképesztően magas szám. Mivel egy példányt többen is megnéznek, az olvasók száma akár egymillióra is tehető. Ezzel az újság a hetilapok között messze a legolvasottabbnak számít, megelőzve a legnagyobb hírmagazint (Suomen Kuvalehti) és a női lapokat is. A legfrissebb példányok az élelmiszerboltokban közvetlenül a pénztáraknál is megtalálhatóak.

Igazán elégedett lehet a finnországi példányszámmal

Sárga csőrű hősünk nevét persze kicsit át kellett alakítani, hiszen a finn nyelvben csak nagyon idegenül hangzó szavak kezdődnek d-betűvel. Így lett Donald kacsából Aku Ankka. Talán azért is lett ennyire népszerű ez a Walt Disney-figura Finnországban, mert a Donald-történetek többi hősének is sikerült kellően finnesen hangzó nevet találni az itteni kiadásban. Dagobert bácsi Roope setä lett, három unokaöccse Tupu, Hupu és Lupu, és így tovább. Azon is megdöbbentem, hogy milyen irtózatosan hosszú a finn wikipedia azon szócikke is, amely a finn fordításokban előforduló játékos-vicces névadásokat veszi számba. Úgy látszik, Aku Ankkával kapcsolatban minden információmorzsa rendkívül fontos.

Néha tényleg úgy tűnik, hogy a finnek Donald kacsa-mániája nem ismer határokat. Lépten-nyomon az újság hirdetéseibe botlunk, a könyvtárak a legkönnyebben elérhető polcokon tartják a képregény-füzeteket, sorra jelennek meg a tematikus különszámok, az 1951-52-ben megjelent első számokért pedig a gyűjtők állítólag 10-20 ezer eurót is megadnak.

Ennek fényében különösen értékesnek tartom, hogy egyik kedves barátunk, amikor vendégségbe jött, egy hatalmas szatyornyi régi Donald kacsa-képregényt hozott kisfiaimnak ajándékba! Megszámoltuk, egészen pontosan 124 füzetet. Ettől persze nem lettünk milliomosok, az 1990-es és 2000-es évek terméséből kaptunk egy óriási adagot, ezek a példányok vélhetően nem érnek túlságosan sokat a gyűjtőknek sem, hiszen minden bizonnyal igen nagy példányszámban találhatóak meg ma is a piacon. Ez persze az ajándék értékéből mit sem von le, annál is kevésbé, mert fiaim rendszeresen hosszú órákat töltenek el a képregényfüzetek tanulmányozásával. Lehet, hogy a Donald kacsa-mánia ragadós?

Azt hiszem, Presser Gábor és Sztevanovity Dusán is büszke lehetne, ha tudnák, hogy a Miénk ez a cirkusz című LGT-számukhoz egy tamperei általános iskola 8. osztályos tanulói is forgattak videoklipet. Méghozzá egészen kiválót (innen tölthető le). Ráadásul egy olyan iskoláról van szó, ahol elsősorban sérült gyerekeket (mozgássérülteket, diszfáziásokat, siketeket) tanítanak, amint az a klipből is egyértelműen látszik. Azt hiszem, ezek a fiatalok igazán nagyot alkottak.

Méltán lett ez a klip az egyik díjazott a finnországi magyarbarátokat tömörítő Finn-Magyar Társaság Egy darabka Magyarország című kisfilmkészítő pályázatán. A versenyt a finn iskolákban az idei tanév során megrendezett magyar témahét keretében hirdették meg és a többi díjazott alkotást is érdemes megnézni. A helsinki Kallio gimnázium diákjai egy Vasarely-kiállítást rendeztek be. A Vaasai Szakközépiskola szakácsnak tanuló diákjai "finn ízlés szerint elkészített magyar menüvel" rukkoltak elő, káposztás piroggal, sertésbordával és paprikafagylalttal. Nem felesleges megnézni a Pori mellett található Nakkila egyik általános iskolájában Magyarországról tartott tanórák összefoglalóját sem (amelyben egyébként a Leaf csokoládégyár Budapest fantázianevű bonbonja is feltűnik). Nekem ebben a videóban leginkább az tetszik, hogy a gyerekek a Lánchíd és a Parlament makettjét is elkészítették! Bár kétségtelen, hogy az alkotás csúcspontja az a jelenet, amikor a kis finn falu diákjai egy magyar népdalra táncolnak a tornateremben - persze mezítláb, ahogy az a finn iskolákban természetes.

Valamennyi díjazott alkotás elérhető egyébként a Finn-Magyar Társaság honlapjáról (a szöveg ugyan finnül van, de a videók linkjeit így is bárki megtalálja). 15 gyerek és 5 kísérő tanár ötnapos magyarországi utazást nyert.

A magyar témahetet egyébként négyévente rendezik meg a finn általános és középiskolákban. Négyévente van finn témahét a magyar iskolákban is.

Finnországban nem húsvét hétfőn mennek a gyerekek az ismerősökhöz mindenféle szépet kívánni, hanem bő egy héttel korábban, virágvasárnap. És nemcsak a fiúk, hanem a lányok is. Tavaly Peti fiam egyik ovis csoporttársa toppant be váratlanul, az idén Panka lányom osztálytársai, kistestvérestül. Elszavalták az ilyenkor kötelező mondókát, ami hevenyészett fordításban kb. így hangzik: Itt a barka, hozzon frissességet, egészséget a most kezdődő esztendőben, tiéd a gally, én pedig jutalmat kapok (Virvon, varvon, tuoreeks terveeks tulavaks vuodeks, vitsa sulle, palkka mulle). A versike elszavalása után gazdagabbak lettünk egy szépen feldíszített barkával, a gyerekek pedig némi édességgel.

Egy kis varázsló, indulás előtt (a finn Wikipediáról)

Akármilyen ruhában persze nem lehet eljátszani ezt, a gyerekeknek szépen fel kell öltözniük varázslónak. Itt is az ősrégi pogány hagyományok keresztény ünnephez igazított továbbéléséről van tehát szó, akárcsak a mi húsvét hétfői népszokásainknál. A varázsló, ahogy a kis rigmus is mutatta, egészséget és életerőt hoz a meglátogatott ház lakóinak. Az átadott gallyacska a hagyomány szerint fűzfaág, amely virágvasárnap idejére elvileg már elkezd barkásodni.

A finn Wikipedia szerint a hagyomány ortodox eredetű, Kelet-Finnországból származik, ahol a virágvasárnapot megelőző szombaton a templomban áldották meg a barkákat, ezeket vitték másnap a gyerekek a rokonokhoz. A barkának sok kultúrában van egészséget és életerőt adó varázsereje, a finnugor népek pedig állítólag abban is hittek, hogy a barka suhogtatása elűzi a rossz szellemeket.

A versikének egyébként van egy hosszabb változata is, angol fordításban itt olvasható el.

Nincs olyan finnországi magyar, aki ne tudna tucatjával sorolni elrettentő példákat arra, milyen elképesztően magasak itt az árak. Legújabb kedvenc történetem az a vízvezeték-szerelő, aki két perc alatt megállapította, hogy befagyott a csap és ezzel nincs mit tenni, meg kell várni, amíg kiolvad, majd pedig kiszámlázott 290 eurót. Amikor pianínót vettem a lányomnak, az öt kilométeres szállításért 170 eurót voltam kénytelen leperkálni. És árulkodó az is, hogy a hiperkedvezményes, 10 euróba kerülő gépi autómosásért a finnek képesek egy-másfél órán át sorban állni éjszaka, mert csak akkor lehet ennyire olcsón megszabadulni a piszoktól (és természetesen csak egy cégnél), mert a standard ár inkább 20 euró körüli.

Lényegesen drágább az élelmiszer (is), mint Magyarországon

Az Eurostat felmérése szerint Finnország az euróövezet legdrágább tagállama. Itt az árszínvonal átlagban 25 százalékkal haladja meg az EU-átlagot. Szinte minden sokba kerül, az élelmiszerektől kezdve a lakhatási költségeken át a szórakozásig. Különösen drágák a munkaerő-intenzív személyi szolgáltatások, például a fodrász. Egyedül a telefonálás és az internet számít viszonylag olcsónak, ami a szektorban meglévő erős versenynek köszönhető.

Ez egyébként rá is világít a drágaság legfőbb okára. Finnországban ugyanis nagyon sok területen nem vagy alig van verseny. Hosszan lehet sorolni azokat a szektorokat, ahol nyilvánvalóan oligopólium van: két-három piaci szereplő hallgatólagosan megegyezett a piac felosztásáról, a magas árszínvonal fenntartásáról és arról, hogy az új versenytársak számára, ha csak lehet, rendkívül magas belépési akadályokkal nehezítik meg a piacra jutást. Ilyen akadály például az építőiparban a sajátos nemzeti szabványok rendszere, amely eltérő (általában magasabb) követelményeket támaszt a piacra lépéshez, mint Európa többi részén.

A legszembetűnőbb példa a kiskereskedelem. Első pillantásra úgy tűnik, sok lánc van jelen a piacon, de aztán kiderül, hogy ezek valójában mind két tulajdonoshoz tartoznak, az S- és a K-csoporthoz, amelyek együttvéve a piac 80-85 százalékát uralják. Igaz, itt legalább van egy feltörekvő új versenytárs, a tíz éve megjelent német Lidl. Ennek a vezetője azonban a napokban arról panaszkodott a rádióban, hogy az új lakónegyedek megtervezésekor nagyon nehezen tud új üzlet építésére alkalmas telket szerezni. Azt is nagyon furcsállta, hogy az Alko nevű állami kiskereskedelmi szeszesital-forgalmazó monopólium egész Finnországban mindössze egyetlen helyen működtet boltot Lidl-üzlet mellett, valamilyen furcsa okból a többi, sok száz Alko majdnem mindegyike az S- és a K-csoport üzletei mellett található. Márpedig az Alko szomszédsága elég jelentős forgalomnövelő tényező egy élelmiszerbolt számára.

A finnek természetesen mindig készek a magyarázattal, hogy azért ilyen magas itt az árszínvonal, mert Finnország nagy területű, de csekély népességű, ritkán lakott ország, hatalmasak a távolságok, ráadásul messze van Nyugat- vagy Közép-Európától, sőt onnan nézve gyakorlatilag szigetnek tekinthető (szárazföldön nem érhető el). Ez igaz is, és ez is árfelhajtó tényező. Meg az is, hogy a finnek nagy többsége rendesen befizeti az adókat, tehát nincsenek tömegével olyan cégek, amelyek például feketén foglalkoztatott alkalmazottak révén tennének szert versenyelőnyre. Ám éppen a távközlés példája mutatja, hogy drágaság egyik fő oka a verseny gyengesége.

Persze magasak a bérek, a fizetések is. Nagyon durva becsléssel, átlagosan kb. négyszer annyit lehet keresni, mint Magyarországon. Az árak pedig csak kétszer olyan magasak. Így tehát egyáltalán nem nehéz elviselni a drágaságot.

Hétfőre virradó éjjel Helsinki környékéről is megfigyelhető volt a sarki fény. Ez errefelé meglehetősen ritka jelenség, állítólag tíz éves szünet után fordult elő ismét. Mára is ígérték, de ma már felhős volt az ég. Nagy kár tehát, hogy elmulasztottam...:(

Ilyen volt a hétfő éjjeli fényjelenség a Helsikitől 40 kilométerre lévő Hyvinkää környékéről nézve. Fotó: YLE

A sarki fény (a Wikipediát idézve) "a Föld északi és déli sarkánál a légkörbe behatoló töltött részecskék (elsősorban protonok és elektronok) által keltett időleges fényjelenség. Leginkább késő ősztől kora tavaszig figyelhető meg gyakrabban (de nem állandóan) az Északi-sarkkörtől északra, illetve a Déli-sarkkörtől délre."

A sarki fény a napfolttevékenység maximuma idején a leggyakoribb, mert ilyenkor hatol be a Föld légkörébe a legtöbb töltött részecske. "Erős naptevékenységet követően, mágneses viharok idején megváltozik a magnetoszféra szerkezete, ilyenkor a sarki fény alacsonyabb szélességi körökön, így nagyon ritkán Magyarországon is megfigyelhető." (Ez megint Wikipedia-idézet volt.) Nem tudom, ki látott már otthon sarki fényt, elég meghökkentő elképzelni, hogy lehetséges, Még itt Helsinkiben is nagy izgalmat váltott ki az elmúlt éjjel jelensége (pedig mennyivel közelebb vagyunk a sarkkörhöz!), a rádiók és az újságok is sokat foglalkoztak vele.

A finn meteorológiai intézet szerint a sarki fényt Finnországban legjobban Észak-Lappföldön lehet megfigyelni, de nem a legészakibb részén, hanem kb. Kilpisjärvi magasságában. Ott négy éjszakából hármon látható. Érdekes, hogy ha még északabbra megyünk, mondjuk Utsjokiba, ott már csak 65 százalékos a gyakoriság. Észak-Norvégiában, a Jeges-tenger partján viszont állítólag 100 százalékos az előfordulás valószínűsége (ezt is elég nehéz elhinni). Kilpisjärvitől délre is rohamosan csökken a gyakoriság, Sodankylä környékén már csak 50 százalékos, Oulu környékén pedig csak 25 százalékos. Helsinkire a meteorológiai intézet 1 százalékos valószínűséget jelöl meg, de mivel a késő őszi-kora tavaszi időszakban itt nagyon gyakran felhős az ég, ennél jóval ritkábban lehet látni. Ami pedig az éjszakán belüli eloszlást illeti, a legnagyobb esélye az éjfél körüli felbukkanásának van.

Mi magyarok szeretjük azt gondolni, hogy az 1456-os nándorfehérvári diadal emlékére a keresztény világban mindenhol megszólalnak délben a harangok. Finnországban azonban én csak egy helyről hallottam, hogy valóban így van: ez pedig a tamperei Kaleva templom. Annak a harangja valóban megkondul minden délben, méghozzá éppen a magyar hagyomány miatt.

A Kaleva templom a főbejárat felől. Belülről sokkal jobban néz ki.

A tamperei Kaleva-gyülekezetnek erős magyar kötődése van, ma is élő kapcsolatot ápol egy pici magyar falu evangélikus gyülekezetével (Sárszentlőrinc). Ez a Kaleva-egyházközség alapító lelkészére, Paavo Viljanenre vezethető vissza, aki az 1930-as években tanult Sopronban és vált egész életére magyarbaráttá. Tegnap ez a templom adott helyet a magyar nagykövetség március 15-i ünnepségének is, amelyen Viljanen utóda, a már szintén nyugdíjas Simo Koho lelkész beszéde első felét nemcsak finnül mondta el, hanem magyarul is. Magától értetődő, hogy a templomban magyar nyelvű brosúra is ismerteti a látnivalókat.

Van is mit ismertetni egyébként, mert a templom belülről igazán nagyon hatásos. (Kívülről gabonasilóhoz hasonlít és állítólag az is a beceneve.) Az 1966-ban elkészült, a leírások szerint halra emlékeztető alaprajzú épületet a modern finn szakrális építészet egyik legjobb alkotásának szokás tekinteni, amely Tampere egyik legismertebb látnivalója. Tervezői, a Pietilä-házaspár (Reima és Raili) monumentális épület megalkotására kaptak megbízást az 1950-60-as években, amikor robbanásszerű sebességgel épült ki a Kaleva-városrész. A monumentalitást indokolta, hogy a tervpályázat 1963-as kiírásakor a gyülekezetnek 40 ezer (!) tagja volt, de saját temploma még nem. Az elkészült mű végül kb. 15 százalékkal lekicsinyített változata az eredeti tervnek, de így is impozáns, katedrálisszerű méretei vannak: a bejárattól az oltár 50 méterre van, a belmagasság meghaladja a 30 métert és 1200 ember tud leülni a padsorokba.

A templom igazán világos, ami 18 hatalmas, keskeny, de a klinkertéglás padlótól a tetőig tartó ablaknak köszönhető. Bejárati ajtóból is 18 található. Az oltár keresztje kicsit befelé hajlik, ami az áldást és a védelmet szimbolizálja. Nekem nagyon tetszik az oltárkép is, ami egy hatalmas fafaragás, Megrepedt nádszál címmel. Arra utal, hogy Jézus a megrepedt nádszálat sem töri el (Ézsaiás könyve 42. rész).

Mutatok még néhány képet erről a különleges templomról.

Az oltárszobor (a Megrepedt nádszál) és a befelé hajló kereszt

A padsorok erdei fenyőből készültek, akárcsak a 3500 sípos orgona homlokzata

A légifelvétel alapján az állítólagos hal alaprajz talán inkább levél alakú