Fin(n)tor

A külföldiek számára Finnország egyik legnagyobb vonzereje a csodálatos természet - és ez az állítás Helsinkire is igaz. A parkok és erdők nemcsak gyönyörűek, de kiterjedésük is hatalmas. Nem nagyon tudok olyan pontot elképzelni a fővárosban, amely másfél kilométernél messzebb lenne valamelyik erdősávtól. Ha az ember sokat biciklizik a városban, néha kifejezetten olyan érzése van, hogy nem is erdők vannak Helsinkiben, hanem a város maga van az erdőben.

Ez egy augusztusi kép, de a Központi Park egész évben gyönyörű. Forrás: wikipedia

A legkáprázatosabb zöldfelületet Központi Parknak hívják, de magyar szemmel nézve sokkal inkább erdőnek kellene nevezni. Ez egy ezer (!) hektáros, 1-1,5 kilométer széles, 8-10 kilométer hosszú, észak-dél irányban elhelyezkedő erdősáv a város kellős közepén. A déli vége lenyúlik a belváros határáig, az Olimpiai Stadion és az Opera környékéig, az északi pedig a városhatárig, voltaképpen Vantaa repülőteréig. És ami a legnagyobb vonzereje: van benne kb. 100 kilométernyi jól karbantartott és széles bicikliút illetve gyalogösvény, amelyeket sötétedés után kivilágítanak, télen pedig sífutónyomokat fektetnek le rajtuk.

A parkban igen sok nyúl, menyét, nyest és mókus él, de az északi, szélesebb részeken többször is láttam már szarvast és állítólag van borz is. Rengeteg kék- és vörösáfonya terem és érdekes módon mostanában kora ősszel is könnyen lehet találni bárhol, a jelek szerint nem szedték még mindet le a kirándulók. Pedig a parkban óriási a gyalogos- és biciklis forgalom: az északi részeket leszámítva 1-2 percnél hosszabb időt lehetetlenség úgy eltölteni, hogy ne találkozzunk más kirándulóval/futóval/biciklizővel/síelővel/sírollerezővel. A középső és déli részeken pedig időnként több embert látni, mint a belváros egyik-másik mellékutcájában.

Az átgondolt munkát végző helsinki várostervezők egy sor szabadidős létesítményt és zöldfelületet igénylő közintézményt telepítettek a Központi Parkba. Van itt íjászpálya, kisállattemető, négy kiskertes övezet (ahol évi 30-40 euróért lehet 30-50 négyzetméteres aprócska földdarabot bérelni illetve kiskertként művelni), jó néhány kutyafuttató, számos erdei tornapálya, kosárlabdapályák, focipályák (ezek egy része télen korcsolyapályává alakul), mesterséges tó (ami ősszel leeresztenek), két uszoda, két jégcsarnok és egy sportcsarnok. A park déli végénél pedig egy közlekedési bemutatópálya egészíti ki a szolgáltatások sorát, ahol egy zárt területen gyakorolhatják a gyerekek a közlekedési lámpák, a jelzőtáblák és a bicikliutak használatát (kisfiaim nagy örömére).

Nekem pedig az tetszik a legjobban, hogy a Központi Park területe nem csökken évről-évre, nem szakítanak ki belőle újabb és újabb területeket lakóingatlanok számára - sem legálisan, sem illegálisan.

Elterjedt vélemény, hogy a kommunikáció nem tartozik a finnek erősségei közé. Mielőtt Helsinkibe jöttünk volna, magam is hallgatagnak, csak a minimálisan szükséges információ átadására koncentrálónak gondoltam őket. Tévedtem. A valóságban már elmúlt az az időszak, amikor a kevés beszéd az átlagfinn jellemvonásai közé tartozott. Az elmúlt két év tapasztalatai alapján nem látok radikális különbséget a magyarok és a finnek közlékenysége között. Nagyjából hasonló arányban találkoztam szószátyár és szófukar emberekkel itt is, mint otthon.

Igen, a finnek is nagyon sokat beszélnek mobilon, de hát ki nem? Forrás: www.finland.fi

A hivatali kommunikációval kapcsolatban is jók a tapasztalataim. Olyan érzésem alakult ki, mintha errefelé sikerülne könnyebben érthetően, világosabban, lényegre törőbb módon megfogalmazni például a jogszabályokat. Ha kapok egy hivatalos levelet, könnyebben ki tudom hüvelyezni a lényeget, mint odahaza. Ennek leginkább az az oka, hogy igyekeznek tömören és lényegre törően fogalmazni. Kerülik a felesleges sallangokat, a fellengzős, ám üres kifejezéseket. Nincsenek barokkos körmondatok, jelzőhalmozások sem.

A tömörség egyik látványos példája a levelek végén szereplő jókívánságok és a búcsúüdvözletek összevonása. Magyar szemmel nézve legalábbis kissé szokatlanok az olyasféle, errefelé igen gyakran alkalmazott elköszönési formulák, mint például az, hogy "együttműködési üdvözlettel". Nem ritka azonban az olyan elköszönési formula sem, mint pl. "A napod kellemes folytatását kívánva", vagy "Napsütéses hétvégét kívánva".

Valahol azt olvastam, hogy a finnek a szóbeli kommunikáció során leginkább a következőket tartják erénynek: szerénység, a másikra való odafigyelés, az igazsághoz való feltétlen ragaszkodás és a tényekre koncentrálás. Azt hiszem, ez igaz. Valószínűleg ezekből az erényekből ered, hogy ha finnekkel beszélget az ember, ritkábban szólnak közbe, mint a magyarok. Nincs sok gesztikulálás és "small talk" sem. A finn beszédkultúrában az teljesen elfogadott, hogy időnként csend van, nem kell feltétlenül folyamatosan beszéddel kitölteni minden percet. Ez részben abból ered, hogy kerülik az ismételgetéseket. Úgy gondolják, hogy ha egyszer elmondtak valamit, akkor azt a partner megértette, felesleges lenne még egyszer elmondani. És ne várjuk egy finntől azt sem, hogy hízelgésnek tűnő dicséretekkel halmozzon el, vagy hajbókoljon. Ez teljesen idegen tőlük. A finn kommunikáció őszinte és célorientált.

Az őszinteségnek két nagyon kellemes következménye is van. Egyrészt biztos lehetek abban, hogy ha valaki azt mondta, "igen", az tényleg igent jelent és nem "talán"-t. Másrészt pedig beszélgetés közben nem kell azon morfondírozni, mi járhat valójában a beszélgetőpartner fejében. Nagy valószínűséggel azt is mondja ugyanis.

Nagyon sokszor tapasztalom, hogy a finn társadalom sokkal inkább a bizalomra épül, mint a magyar. Ezt másfél évnyi itt-tartózkodás során sem sikerült megszokni, újra és újra meglepődöm, amikor ennek egy-egy újabb jelével szembesülök.

Helsinki kertvárosi lakónegyedeiben sok helyen egyáltalán nincs kerítés a házak között és az utcafront felől sem. Ahol van, ott is a legtöbbször csak jelképes, átléphető. Kulcsra zárt kertkaput vagy drótkerítést még nem láttam, pedig a kertekben sokszor egészen értékes biciklik, fűnyírók és egyéb holmik vannak jól látható helyen - úgy tűnik, a tulajdonosok nem tartanak attól, hogy valaki ellopja. A bicikliket egyébként a belvárosban is sokan egyszerűen csak a hátsó kerék forgását megakadályozó lakattal "védik", sőt, ezt a megoldást a biztosító is elfogadja. Pedig milyen egyszerű is lenne egy így "kikötött" bringát bedobni egy kis furgonba...

Ehhez hasonló lakatokkal "védik" a bicikliket sokan még a forgalmas belvárosban is. Fotó: Wikipedia

A magyar szemmel már-már naivitásnak tűnő bizalom a pénzkezelésre is kiterjed. Az autószerelőnek eszébe sem jutott biztosítékot kérni, amikor a félórás gyorsszervíz után közölte, hogy nála ugyan nem lehet bankkártyával fizetni, de nyugodtan menjek csak el (a megjavított kocsival, természetesen) a másfél kilométerrre lévő bankjegykiadó automatához. Feleségem hétről-hétre úgy megy tornázni egy helyi sportklubba, hogy soha senki nem ellenőrizte, befizette-e az (egyébként meglehetősen drága) éves bérletet. Fiaim pedig úgy járnak műugróedzésre az uszodába, hogy a bejáratnál csak bemondom az egyesület nevét, már kapom is a belépőt (a tanfolyam ára tartalmazta, de senki nem ellenőrzi, hogy tényleg ahhoz az egyesülethez tartozunk-e). És a példákat még hosszan lehetne sorolni.

Azt hiszem, ez a mindenre kiterjedő bizalom az egyik oka annak, miért sokkal kényelmesebb az élet Helsinkiben, mint Budapesten. A bizalom hiánya a mindennapi életben egy sor kellemetlen óvintézkedést szül, és a jóindulatú emberek jelentős részét is gyakran gyanakvóvá teszi. Másfelől persze az is igaz, hogy az itteni, mindenre kiterjedő bizalomnak az alapját az jelenti, hogy nagyon kevesen élnek vele vissza. Talán részben éppen azért, mert ha mindenhol azt tapasztalja valaki, hogy a jóhiszeműség az alapértelmezett hozzáállás, maga is jóhiszeművé válik. A bizalom társadalomszervező ereje sokkal nagyobb, mint a bizalmatlanságé.

Könyvtárnyi gyűjteménye van a "bezzeg a finn iskolákban..." típusú szövegeknek. A kétségtelenül meglévő számtalan vonzó ismertetőjegy mellett gyakorló szülőként némileg árnyaltabb véleményem alakult ki a (gyakran a világ legjobbjának nevezett) finn oktatási rendszerről, de ebben a bejegyzésben nem teszek kísérletet arra, hogy részletesen felsoroljam erősségeit és gyengeségeit. Inkább csak arról írok, amire a napokban leginkább rácsodálkoztam: ez pedig az általános iskolai főzésoktatás.

Helsinkiben mindig augusztus közepén, egy keddi napon kezdődik az új tanév az általános iskolákban (és május végéig tart). Lányom a napokban a hetedik osztályt kezdte meg, ami azt jelenti, hogy minőségi ugrást hajtott végre: átkerült a hat évig tartó alsó tagozatból a felsőbe (ami az esetek többségében önálló oktatási intézmény, tehát a hetedikesek zöme új iskolát is kezd). Az első napok tapasztalatai szerint a felső tagozat valóban egészen más világ, mint az alsó: itt már szaktanárok, szaktantermek vannak, vándorlás óráról-órára és a követelményszint is lényegesen magasabbnak tűnik, mint alsó tagozaton.

A legmeglepőbb új tantárgy a háztartási ismeretek. A három évre szóló (hetedik-kilencedik osztályos) tankönyvet átlapozgatva úgy tűnik, ez elsősorban a főzésről fog szólni. Rengeteg recept mellett az alapvető főzési fortélyok leírása található a tankönyvben, a különböző konyhai eszközök ismertetésétől és a zöldségpucolás fogásaitól kezdve az élelmiszerek tárolásának szabályain, a közös étkezés udvariassági fordulatain és a kézi illetve a gépi mosogatásnak a tudnivalóin át az alapvető tejtermékek vagy húsféleségek megkülönböztetéséig, a mártások elkészítéséig, a hússütésig és a halpucolás fortélyaiig. Aki mindezt elsajátítja, igazi konyhatündér lesz!

Tankönyv a háztartási ismeretekről. Főzni tudni kell! Forrás: www.sanomapro.fi

Lányom felvillanyozódva jött haza az új tantárgy első órájáról, ahol epres milkshake-et készítettek. (Az ügyes tanár tudta, hogyan kell a gyerekek érdeklődését felkelteni...) Később majd persze a bonyolultabb fogások is sorra kerülnek, a tankönyv szerint lesz lasagne, görög saláta, fasírt, sushi, és külön fejezet foglalkozik a rakott ételek elkészítésével.

A legfantasztikusabb az iskolai konyha felszerelése. Nem, nem arról a helyről van szó, ahol a diákok és a tanárok ebédjét készítik. A háztartási ismeretek című tantárgyat természetesen konyhaként berendezett tanteremben oktatják, amelynek felszereltsége sokkal jobb és gazdagabb, mint egy átlagos magyar háztartásé. Mindenféle eszköz megtalálható benne és négy gyerekre jut egy tűzhely.

Biztosan buta összehasonlítás, de megkockáztatom, hogy egy ilyen tantárgynak több értelme van, mint pl. két külön tantárgyként oktatni a kémiát és a fizikát az általános iskolában.

Helsinki belvárosában járva-kelve nem lehet nem észrevenni a parlament előtti három hatalmas szobrot, amely a finn köztársaság első, harmadik és negyedik elnökét ábrázolja. Mindig is furdalta az oldalamat a kíváncsiság, hogy jó, de hol van a második elnök, ő miért nem kapott szobrot? Megpróbáltam tehát utánanézni, mi is a helyzet a második elnökkel, vagyis Lauri Kristian Relanderrel.

Kiderült, hogy neki is van ám emlékműve, csak néhány száz méterrel odébb, a Hesperia-parkban. És azért nincs benne a köztudatban, mert erősen szimbolikus, nonfiguratív alkotás emlékeztet rá: négy darab hatalmas (2 méter magas) kocka. 

Relander emlékműve Helsinkiben. Azért is kocka, mert mellette csupa funkcionalista kockaház található. Fotó: www.mattipeltokangas.fi

Fontos, hogy a kockák között át lehet járni. Az alkotó szerint ugyanis a mű azt fejezi ki, hogy Relander volt az első elnök (1925-31 között töltötte be a tisztséget), aki hivatalos külföldi látogatásokra utazott, ily módon megteremtve és megerősítve Finnország külkapcsolatait. A kockák pedig nemcsak azért készültek gránitból, mert ez Finnország nemzeti kőzetfajtája, hanem azért is, mert Relander megszilárdította az alkotmányt és a demokratikus államberendezkedést. 

No jó, de ha ilyen nagyszerű és fontos dolgokat vitt véghez, akkor miért nem került a parlament elé, a másik három elnök társaságába? Vélhetően azért, mert nem tartozott a népszerű elnökök közé. A wikipedia szerint Relanderről az a kép alakult ki, hogy gyenge kezű vezető és volt egy kis üldözési mániája is. De nem ébresztett fel erős érzelmeket a finnekben sem pró, sem kontra, így aztán szépen elfelejtették.

A parlament elé, úgy látszik, csak olyanok kerülhettek, akikre sokan emlékeznek. Ilyen persze az első elnök, Kaarlo Juho Ståhlberg, aki annak köszönhetően lett végül elnök, hogy hiába választotta meg Friedrich Karl hesseni herceget 1918. októberében a parlament finn királlyá, az első világháború vége és a német kapituláció miatt már nem tudott Helsinkibe utazni és kénytelen volt lemondani a megtiszteltetésről. És ilyen a harmadik elnök is, a finn függetlenséget 1917-ben kikiáltó szenátus elnöke, Pehr Evind Svinhufvud is, aki az orosz uralom utolsó évtizedében a függetlenségi mozgalom vezéralakja volt. Sőt, a negyedik elnök, Kyösti Kallio is, aki földreformot hajtott végre és bevezette az általános iskolakötelezettséget, valamint a vallásszabadságot. (Érdekes magyar vonatkozás, hogy Kallio állítólag a félig magyar származású Aladár Paasonen ezredes karjai között halt meg, ő kapta el ugyanis a hirtelen összeeső, posztjától betegsége miatt néhány héttel korábban megvált volt elnököt a helsinki pályaudvaron.)

Ståhlberg elnök szobra a parlament előtt. Fotó: www.matkailu-opas.com

Svinhufvud elnök szobra szintén a parlament előtt kapott helyet. Fotó: www.matkailu-opas.com

Kallio elnök szobra a parlamentre néz. Fotó: www.matkailu-opas.com

Ha már az emlékezetes államfőknél tartunk, nem lehet nem megemlíteni az ötödik elnök, Risto Ryti nevét. Neki is csak egy nonfiguratív emlékmű jutott, Relanderé közelében, pedig a finn közszolgálati tévé 2004-ben megrendezett "Ki a legnagyobb finn?" szavazásán a második helyen végzett. (Az első persze Mannerheim marsall lett, a hatodik elnök, akinek egyedül van lovasszobra Helsinkiben és akit a közvélemény úgy tart számon, hogy kétszer is megmentette Finnországot a kommunizmustól: 1918-ban és a második világháborúban is.)

Ryti elnök emlékműve Helsinkiben. Kicsavarodott korszakban kellett az országot vezetnie. Fotó: www.rajajoki.com

Hogy miért nem kaphatott dicsőbb szobrot Ryti elnök? Mert nem jó az orosz medve bajszát cibálni. Ryti elnököt ugyanis szovjet nyomásra háborús bűnösnek bélyegezték és 1946-ban tízéves fegyházbüntetésre ítélték, amelyből három évet le is ült. Hogy ez a közvélemény szerint mennyire igazságtalan volt, azt jól mutatja, hogy Rytit 2004-ben is tulajdonképpen háborús hősnek tartották, legalábbis a tévés szavazás ezt mutatja.

Most már olyan sokszor olvastam, illetve hallottam, hogy állítólag a finnek fogyasztják egy főre vetítve a legtöbb fagylaltot és jégkrémet Európában, hogy kezdtem elhinni. Itt egy 1999-es újságcikk, miszerint a világon a negyedik helyen állnak e téren finn barátaink, közvetlenül az amerikaiak, az ausztrálok és az új-zélandiak mögött, Európában tehát az első helyen, évi 14 literes fejenkénti fogyasztással. Ezt az adatot ismétli meg az egyik legnagyobb finn jégkrémgyártó cég honlapja is, szintén azt állítva, hogy a finnek az Európa-bajnokok.

Bármikor, bármilyen mennyiségben... Fotó: YLE

Talán zavarta is a kormányt ennek a nyalánkságnak a népszerűsége? Tény mindenesetre, hogy különadót vetettek ki a fagyira (no és minden édességre), ami kissé visszafogta a fogyasztást, 2011-ben már csak 12 kiló fogyott belőle fejenként. Nem tudom, hogy ezzel is még az első helyen állnak-e Európában, de vélhetően az élmezőnyből továbbra sem szorultak ki. Ami ilyen éghajlati adottságok mellett még így is egészen elképesztő. E cikk szerint a visszaesésben szerepet játszott az esős nyár is, ami viszont némileg ellentmondásnak tűnik: télen nem akadály a hideg a jégkrémevésben, csak nyáron az eső? (Magam is sokszor láttam már a félméteres hóban is jégkrémet nyalogató finneket)

Az adó fogyasztást visszafogó hatása már egyértelműbbnek tűnik. Az édességadó először 1999-ig volt érvényben, akkor azonban az EU kifogásolta, hogy miért nem adóztatják meg a nyírfacukrot tartalmazó termékeket is, mire a parlament inkább az egész adót eltörölte. Erre azonban az édességfogyasztás megugrott és a táplálkozási szakemberek követelték visszaállítását, ami végül be is következett 2011-től. Az adót a jégkrém után is meg kell fizetni, a kekszek után azonban érdekes módon nem. Ez persze oda vezetett, hogy a gyártók egy sor más édességfajtát is keksznek próbáltak besorolni.

Meglepően sok középkori, illetve középkori eredetű templomépület található Helsinki környékén. Ahhoz képest, hogy milyen csekély lehetett a lakosság száma és milyen nagy károkat okoztak a háborúk, vagy hogy a fővárosban egyetlen középkori építmény sincs (nem is lehet, hiszen Helsinkit 1550-ben alapították és 1640-ben telepítették át a mai helyére), igazán sok kőtemplom maradt fenn Helsinki környékén az 1400-1500-as évekből.

A wikipedia szerint 104 középkori kőtemplomról tudunk Finnországban, de ez a szám a soha be nem fejezett, illetve az időközben megsemmisült épületeket is tartalmazza. (Azt is hangsúlyozni kell, hogy ez a kőtemplomok száma, sok tucat fatemplom is van ugyanis az országban, amelyek egy része szintén középkori eredetű - sőt, az 1200-1300-as években még csak fatemplomok épültek.) Szerintem a 104 igen nagy szám, főleg, ha figyelembe vesszük, hogy az 1500-as évek végén a mai Finnország területén élők összlétszámát alig 300-350 ezer főre teszik a történészek.

A finnek szürke köves templomnak hívják ezeket a középkori szentélyeket. Valóban feltűnő, hogy hatalmas, faragatlan szürke kövekből, gránitból épültek. (Finnország gránitból igen gazdagon ellátott, sehol nem kellett tehát messziről hozatni az építőanyagot.) Eredetileg általában téglalap alakú volt az alaprajzuk, de sokhoz a későbbi bővítések során kereszthajót is építettek.

Az oltár a szürke köves templomok keleti végében volt, mert onnan várták Krisztus visszajövetelét. A bejárat ezzel szemben, a nyugati oldalon helyezkedett el, az északi oldalon volt a sekrestye, a délin pedig a fegyverraktár. Utóbbira arra szolgált, hogy a mise ideje alatt ott helyezzék el a kardokat, mivel felfegyverkezve nem volt szabad a misén részt venni.

Én eddig három középkori templomot láttam: Vantaaban, Espooban és Kirkkonummiban. A vantaait Szent Lőrinc (finnül Pyhä Lauri) tiszteletére szentelték, 1893-ban azonban leégett és neogót elemekkel díszítve újították fel, tehát nem minden eleme eredeti. Az utóbbi években tömeges esküvőket kezdtek tartani benne, volt olyan eset, hogy több mint száz párt adtak össze egyszerre.

A vantaai Szent Lőrinc templom 1450 körül épült. A harangláb későbbi. Fotó: Wikipedia

Az espooi templom volt eddig a legszebb, amit láttam. Gyönyörű eredeti középkori freskók láthatóak benne, így ez áraszt leginkább ősi hangulatot. Nyáron rendszeresen vannak benne koncertek, remélem, el tudok majd jönni egyszer zenét is hallgatni.

Az espooi székesegyház. Sajnos a freskókról nem találtam képet. Fotó: espoonseurakunnat.fi

A legkülönlegesebb sorsa a kirkkonummi templomnak volt. Ez ugyanis azon a területen fekszik, amelyet 1944-ben a békeszerződés következtében Finnországnak át kellett engednie egy szovjet katonai támaszpont céljára (ez volt a híres porkkalai támaszpont). A szovjetek először tiszti klubnak, később pedig raktárnak használták a templomot, de annyira tönkretették, hogy amikor alig 12 évvel később (1956-ban) visszaadták a finneknek,  teljesen fel kellett újítani.

Kirkkonummi középkori temploma. A kereszthajó a 19. századból való. Fotó: Wikipedia

A kirkkonummi templom ablakait festő művész is említést érdemel. Lennart Segerstråle ugyanis, amikor megtudta, hogy a templomot a szovjet hadsereg fogja birtokba venni, készített nekik egy szénrajzot, amire oroszul ráírta, hogy "Jézus Krisztus minden nép Megváltója". A szovjetek persze dühösek lettek, és parancsba adták, hogy a rajzot meg kell semmisíteni. Az ezzel megbízott finn tiszt azonban nem engedelmeskedett, hanem elrejtette a rajzot házának padlásán, ma pedig ismét ott látható a templomban.

Ha már az előző bejegyzés a futballról (is) szólt, maradjunk még egy kicsit ennél a témánál. Szintén a focihoz kapcsolódik ugyanis a finnek talán egyetlen keserű emléke a magyarokkal kapcsolatban. Igen, igen, az 1997. októberében Helsinkiben játszott Európa-bajnoki selejtezőről, pontosabban annak legutolsó pillanatairól van szó.

Ha valaki nem ismerné a sztorit: a finn labdarúgó válogatott történetének legnagyobb sikere küszöbén állt. Ha legyőzi a magyar csapatot, akkor a második helyen végez a csoportban és esélye nyílik, hogy - fennállása során első ízben - kijusson végre az Európa-bajnokságra. Ennek megfelelően óriási volt a várakozás, az izgalom és a finnek a rendes játékidő lejártakor vezettek is 1-0-ra. Ekkor azonban szöglethez jutott a magyar válogatott, és ami ezután következett, azt egyszerűen nem lehet leírni szavakkal, tessék inkább megnézni (a tragikomédia 1:25-től kezdődik):

A magyar gólt a finnek úgy hozták össze, hogy a labdához magyar játékos gyakorlatilag nem is ért hozzá, a finnek négy-öt egymást követő elképesztő szerencsétlenkedése eredményezte ezt a ritka látványos öngólt. A burleszkfilmbe illő jelenet révén tehát a magyarok kiegyenlítettek és aztán a játékvezető hamarosan le is fújta a meccset. Az 1-1-gyel a magyarok végeztek a selejtezőcsoport 2. helyén, a finnek pedig kiestek.

A történtek mélyen beivódtak a finn néplélekbe, ha szabad így fogalmaznom. Olyannyira, hogy pár évvel ezelőtt, amikor a legnagyobb finn napilap szavazást hirdetett, mi a finn sporttörténelem legkeserűbb pillanata, ez az öngól került az első helyre. Sőt, az egyik népszerű finn rádióriportertől (Jyrki Jantunen, ismertebb nevén "Njassa") a közelmúltban azt hallottam, hogy ez az esős, 1997. októberi este azóta is a melankólia, a depresszió és a "nekünk soha semmi nem sikerül"-érzés szinonimája a sportrajongó finnek számára.

Ez persze azért lehet így, mert a finn köztudatban az már nincs benne, hogy mi lett a történet folytatása. A magyarok a csoport második helyezettjeként pótselejtezőt játszhattak a kijutásért az akkor már csak Szerbiából és Montenegróból álló Jugoszláviával, amelynek során Budapesten 7-1-re, Belgrádban pedig 5-0-ra kaptak ki. Ha a finnek tudnák, hogy a sporttörténelmük legszomorúbb pillanata révén kapott eséllyel a magyarok hogyan (nem) éltek, talán kicsit kisebb lenne a keserűségük is?

Más negatív élmény azonban nem kapcsolódik a magyarokhoz, pozitív viszont annál több. Öngól ide, depresszió oda, itt tényleg majdnem mindenki szereti a magyarokat.

Tegnap mókus szaladt a pályára a Finnország-Fehéroroszország világbajnoki labdarúgó-mérkőzés elején a helsinki Olimpiai stadionban. Rettentően megrémült szegényke a húszezer néző kiabálásától, riadtan szaladgált a pályán, amíg nagy nehezen megtalálta az utat az egyik kapu mögötti üres szektorig, ott tudott végül biztonságos helyre rejtőzni. Az egyik újság megszólaltatott egy szakértőt, aki szerint a kis jószág valószínűleg a stadion egyik rejtett zugában él - szerencséjére nincs túl gyakran ilyen fontos futballmérkőzés.

A stadion gyepszőnyege tényleg elég félelmetes hely benyomását keltheti ennek az erdei rágcsálónak

Egyáltalán nem lepődtem meg a tévéközvetítés révén híressé vált rágcsáló megjelenésén, mert Helsinkiben kb. olyan gyakorisággal látni mókust, mint Budapesten kóbor kutyát. Ezek a tüneményes kis jószágok rendkívül jól alkalmazkodtak a városi környezethez, a mi házunk padlásán is lakik egy mókuscsalád, gyakran láthatóak a kertben. Nem vettük még észre, hogy kárt okoztak volna, annál több derűs pillanatot szereznek viszont időnkénti felbukkanásaikkal. A finnek persze nem értik, miért ujjongunk fel mindig, ha éppen elénk kerül egy-egy kis vörös bundás állatka, nekik ez valószínűleg olyan, mintha nálunk Pesten egy feketerigónak vagy verébnek szólna az üdvrivalgás...

A leghíresebbek kétségtelenül a Seurasaari skanzensziget mókusai, akiket valóban kézből lehet etetni. Talán kevésbé ismert viszont, hogy Seurasaarin a széncinegéket is kézből lehet etetni - én sem hittem volna ezt el, ha nem látom saját szememmel, ahogy kikapják kisfiam kinyújtott kezéből a falatot.

Az Olimpiai stadionban sem a mókus volt az első betévedő vadállat, 2007-ben egy fülesbagoly jelent meg a pályán a Finnország-Belgium Európa-bajnoki selejtezőn. A finnek 2-0-ra megverték az esélyesebb belgákat, s a közvélemény olyan nagy szerepet tulajdonított ebben a madár szokatlan megjelenésének, hogy a nemzeti tizenegynek azóta Fülesbaglyok a beceneve.

Dr. Bubó 2007-es látogatása. Szerencséje van a mókusnak, hogy nem tegnap jött a bagoly.

Tegnap a mókus megúszta a találkozást a Fülesbaglyokkal, a fehérorosz csapat viszont nem:a hazaiak nyertek 1-0-ra. Úgy látszik, a stadionba tévedő állatok tényleg segítséget hoznak a finneknek.

Néha kifejezetten bizarr vonásai is vannak a finn társadalomnak. Az iskolai évzárón például már második éve tapasztalom, hogy nem a gyerekek öltöznek ünneplőbe, hanem a jeles esemény alkalmából az iskolába érkező felnőttek.

A szombat reggeli 20 fokban (figyelem: ez itt már komoly melegnek számít!) öltönyös-nyakkendős férfiak és kiskosztümös hölgyek vonultak mindenfelől csemetéim alsó tagozatos általános iskolája felé, hogy megcsodálják az ünnepségen fellépő, de a színpadon is a lehető legközönségesebb, hétköznapi pólókban feszítő fiacskáikat. Rövidujjú kockás ingemben a közönség nagy részéhez képest némileg alulöltöztem az eseményt, még szerencse, hogy a nézőtér a fellépés idejére sötétbe burkolózott.

Ennél talán már csak az volt kínosabb, hogy ikerfiainkra a legszebb ünneplő ruhájukat adtuk fel. A felnőttek illetve a gyerekek öltözködési kódexét illetően tehát sikerült pont fordítva eljárnunk, mint kellett volna. Szegény kisfiaim eléggé ki is ríttak öltönynadrágjukkal és hófehér ingükkel a környezetükből, bár ezt ők egyáltalán nem bánták, szemmel láthatóan leginkább az kötötte le a gondolataikat, hogy vége a tanévnek... (két héttel hamarabb, mint Magyarországon).

Illetve, némileg ki kell egészítenem a fentieket. Meg kell hagyni, a kislányok egy része nagyon is igyekezett kiöltözni az évzáróra. Mégis, sokkal inkább a szakadt pólós fiúk határozták meg az összképet.

Fellépő hatodik osztályosok egy iskolai évzárón. Érdemes megfigyelni a különbséget a fiúk és a kislány öltözködésében.

Az ünnepség egyébként sokkal "lazább" volt, mint a legtöbb helyütt Magyarországon: sehol egy vers, sehol egy mélyenszántó eszmefuttatás, sehol egy cirkalmas beszéd. Ehelyett vicces(nek szánt) színpadi jelenetek és közben sok-sok közös éneklés a nézőkkel. És a közönség lelkesen énekelte is a boci-boci tarkánál nem sokkal magasröptűbb dalocskákat. Öltönyben, nyakkendőben, kiskosztümben.

A végén jött a váratlan fordulat, amikor a sok gyermeteg dalocska után zárásként egy gyönyörű 17. századi zsoltárt énekeltünk el. Mint kiderült, ez a finn iskolai évzárók kötelező eleme mind a mai napig (a finnek Suvivirsinek nevezik). A luteránus énekeskönyvben az 571. számon szerepel, svéd népdal, szövegírója bizonytalan. Úgy tűnt, mindenki ismeri. Itt egy videó: https://www.youtube.com/watch?v=PlFWRuGK_Kg

Ez a szép hagyomány egyébként újabb bizonyítékát adja annak, milyen nagy hatást gyakorolt évszázadokon át a luteránus egyház a finn társadalomra, például az iskolai ünnepekre is. Méghozzá pozitív hatást.